Pszichopata figurák ijesztő megszemélyesítőjének, Anthony Perkinsnek fia egy pszichopatáról készített pszichológiai horrort. Ez még akkor is hidegrázó kijelentés, ha Hitchcock Psycho című klasszikusának skizofrén gyilkosa, Norman Bates elég messze áll Osgood – vagy szimplán csak: Oz –, Perkins sátánista ihletettségű sorozatgyilkos-babakészítőjétől. Márpedig Longlegs, a barokkosan sápadt arcúra púderezett, affektáló címszereplő első feltűnése a Longlegs – A rém című filmben már-már felér minden idők leghíresebb, a popkultúra gyakran újraélesztett kulcsmotívumaként tovább élő zuhanyjelenetével.
Székhez szegezi a nézőt már az első néhány perc: kísérteties, fullasztóan izgalmas és pulzálóan felkavaró a most ötvenéves amerikai direktor, Perkins nyitójelenete, amelyhez nagyban hozzátesz a magányos, vakítóan fehér havas oregoni tájvilág és a feszültséget árasztó zenei szerkesztés.
Abszolút testközelben vagyunk Longlegsszel, akit az átváltozásairól ismert Oscar-díjas karakterszínész, Nicolas Cage kelt életre, de nem sokáig maradunk ebben a szürreális, álomszerű képben.
Minket nem a hosszú lábú antihős érdekel, Osgood Perkins – isten tudja, honnan nyert inspirációból felépített – cselekménye Lee Harker FBI-ügynökre (Maika Monroe) összpontosít, akit akár a különleges ügynökök krémjének is nevezhetnénk, hiszen vitathatatlan szakmai képességei mellett egyféle természetfeletti tudás birtokosa. A Longlegs – A rém tehát a fiatal, csinos és tehetséges Harker ügynök 1990-es években játszódó története, akinek egy rég elfeledettnek hitt sorozatgyilkos olyan, egymással összefüggő, megoldatlan ügyeit kell felgöngyölítenie, amelyek nem puszta nyomozói kihívásokkal szembesítik, hanem személyes kérdésekkel is. Ahogy mintaszerű felettese, Carter nyomozó (Blair Underwood) biztatására egyre mélyebbre ássa magát a szövevényes, okkultista elemekkel tűzdelt bizonyítékok tengerében, kénytelen ráeszmélni: kizárólag hozzá beszélnek a Longlegs-akták.
Perkins filmjét nem a cselekmény viszi előre, hanem a bámulatosan aprólékos jelenetszervezés, az autodidakta (!) Andrés Arochi mexikói operatőr kifejező képi kerete, a suspense csúcsra járatása, amelyet a film eredeti zenéjének szerzésére felvett Zilgi művész/álnéven komponáló Elvis Perkins folk-rock muzsikusnak – a rendező fivérének – szerzeményei támogatnak.
Aztán ott van, méghozzá, egyből mindenek és mindenki előtt: Maika Monroe, a terhelt családi háttérrel rendelkező FBI-ügynököt megformáló amerikai színésznő, aki összetett játékával jóval átlépi – túlszárnyalja – azt a szintet, ami az ügyeletes „sikolykirálynőtől” elvárható.
A forgatás idején harmincéves művész, aki egy másik pszichológiai horror, az amerikai David Robert Mitchell által rendezett Valami követ főszereplőjeként vált 2015-ben ismertté, ragyogóan összetett, rezzenéstelen arcú, munkamániás és talán kicsit mogorva Harkerként – egyenes ági leszármazottja Jodie Foster Clarice Starlingjának (A bárányok hallgatnak) és Gilian Anderson Dana Scullyjának (X-akták). Amikor őt látjuk, tökéletesen úgy érezni: a mozivarázs működik.
Úgy hírlik, hogy Monroe pulzusa százhetvenre ugrott, amikor a forgatáson először találkozott a Longlegs szerepébe „átvedlett” Cage-dzsel, aki úgy néz ki, mint egy kivénhedt, hetvenes éveit taposó rocksztár és a folyamatos, elrontott plasztikai beavatkozásoktól megkínzott arcú mániákus keveréke – kis vízihulla beütéssel. „Annyira riasztó volt, hogy új szó kellene annak leírására, hogy miként festett!” – ezt már a Harker nem kevésbé nyugtalanító anyját játszó Alicia Witt (Twin Peaks) nyilatkozta arról, mikor először pillantotta meg a címszereplőt. Bár a cselekmény nem igazán foglalkozik Longlegs beteges megjelenésével, a film sajtóanyaga szerint Perkins tudatosan azt kérte a maszkmesterektől és a sminkes szakemberektől, hogy a sorozatgyilkos hosszú, loboncos hajjal, rikító sminkkel egyrészt valamiféle glam rock hangulatot árasszon, másrészt a megszállott odaadás által vezéreltséget testesítse meg. A bizarr külső egyik megteremtője, Harlow MacFarlane elsődleges inspirációs forrásnak a Hannibal című film gyermekbántalmazójának, Marlonnak (az Oscar-díjas brit színész, Gary Oldman) eltorzult, felpüffedt, vizes, gyurmaszerű arcát jelölte meg.
A szörnyeteg ennélfogva inkább mérhetetlenül abszurd, mintsem igazán félelmetes; a harsány Cage tökéletes a szerepre, még annak fényében is, hogy nem túl hosszú jelenléte – egyetlen fontos jelenete – inkább látványos vendégszereplésnek, semmint kirobbanó alakításnak számít.
Amikor bemutatták, a Longlegs – A rém kisebb rekordbevétellel nyitott az észak-amerikai jegypénztárakban (a júliusi premierhétvégén a nemzetközi piacon is jelenlévő NEON függetlenfilmes filmforgalmazó legjobb nyitóhétvégi bevételét produkálta), ami elsősorban a rendkívül hatásos – „gerillamódszerű” – marketingnek tudható be: az előzetes úgy teremti meg az izgalomkeltés mesteri szintjét, hogy egyetlen lényeges cselekményelemet sem lő le a filmből, így már nem is annyira meglepő, hogy csupán a bemutatóig tizenhárommillióan nézték meg – kizárólag a YouTube videómegosztón. A producerek – köztük van maga Cage is – tudatos elgondolása szerint magát a hosszú lábú főszereplőt sem látjuk; a hivatalos posztereken, a sajtónak kiajánlott jelenetfotókon sem. (A magyar forgalmazó, az ADS Service Kft. augusztus 8-ról egy héttel előbbi dátumra hozta a hazai bemutató időpontját, szintén kemény sajtókampányt húzott fel a film köré, amely végül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert a produkció jól muzsikált a magyar mozijegy-eladásokhoz szerint is.)
A film nézője tényleg így érezhet: Longlegs éppúgy „csak” eszköz Perkins számára, mint ahogyan a Sátán, akinek szorgosan gyártja a démoni babákat, szintén csak kellékként, feláldozható szolgaként tekint rá.
És hogy mindez csalódást kelt-e? Egyáltalán nem, hiszen a rendező valóban Harker lelkének felderítésére hegyezi ki a filmet. Ebben a sötét, ijesztő, hangulatteremtésből élő filmben Arochi kamerája is őt követi, időről időre tökéletesen felmutatva, milyen kiszolgáltatott a környezetének, a múltjának és a hivatása adta korlátoknak. Ha kicsit meginog és majdnem összeomlik a teher alatt, vele süllyedünk mi is a kétségbeesésbe. Ráadásul ez anya–lánya dráma, amely egyértelmű céltudatossággal és a félelemkeltésnél is nyomasztóbban beszél fullasztó családi örökségről.
Természetesen a Longlegs – A rém valódi horrorfilm (legközelebbi rokona talán a magyar forgalmazásba Fehér éjszakák címmel bekerült Midsommar vagy a Hetedik), de ha alaposan lehántunk róla néhány réteget, csak a thriller vékonyabb páncélja marad alatta (kevés a jumpscare-jelenet, ami szintén arról árulkodik, hogy az atmoszféra sokkal fontosabb, mint az ijesztegetés).
Akár horrorként, akár thrillerként nézzük, Osgood Perkins negyedik játékfilmje olyan teljes és mély, mintha irodalmi adaptáció lenne.
Longlegs alakja – lelkem rajta, ha ezzel sokat mondok – nem kísér el minket a történet végéig, ellenben a pszichedelikus/glam rock brit sztárbandája, a T. Rex egyik leghíresebb Bang a Gong (Get It On) című slágerdala igen. Másfél órányi rémálom után, amelyet éppen ez a klasszikus rockdal sző be egyfajta vastag szövetű, bonyolult pókhálóként, talán aggasztóbb felismerés nem is érhetne minket.
A Longlegs – A rém augusztus 1-től látható országosan az ADS Service Kft. forgalmazásában.
Nyitókép: Jelenet a Longlegs – A rém című filmből
Fotók: ADS Service Kft.
