Jól ismert politikai szlogen az Eat the Rich, vagyis Együk meg a gazdagokat, amelynek az ad létjogosultságot, hogy a nyugati társadalmakban (is) egyre jobban szétnyílik az olló a leggazdagabbak és… tulajdonképpen mindenki más között. A legvagyonosabb néhány százalék hihetetlen összegeken ücsörög, és olyan mértékben gyarapodik, hogy arra lassan már nincsenek szavak, miközben a társadalom nagy része egyre lejjebb csúszik, és alig van esélye a felkapaszkodásra. A jelenséggel szembeni rossz érzés nemcsak a politikában, hanem a művészetekben is megjelent. A filmművészetben például már évek óta hangsúlyosan jelen van, s ezt tökéletesen mutatja, hogy a kérdésről készült legnagyobb hatású mozi, a dél-koreai Élősködők néhány éve Oscar-díjat kapott, és a svéd–amerikai–angol–francia–görög filmdráma, A szomorúság háromszöge is elég jó volt ahhoz, hogy elnyerje a cannes-i filmfesztivál Arany Pálma-díját. Persze ezek a filmek csak a jéghegy csúcsát jelentették, miközben tényleg rengeteg mű lovagolta meg ezt a hullámot a Jokertől A menün át az Új világrendig és az Aki bújtig, hol egészen komolyan véve a témát, hol csak afféle háttérként megágyazva egy műfaji filmes mókázáshoz. Jelzem, egyik megközelítéssel sincs semmi gond.
Februárban mutatkozott be a Berlinale filmfesztivál Panorama szekciójábana a Netflix új alkotása, a Finom, de látva a filmet, gyanítom, hogy kizárólag azért kerülhetett be a programba, mert a fesztivál jó kapcsolatra törekszik a streamingóriással. Ezt leszámítva ugyanis semmi sem indokolja a kiemelt figyelmet, lévén
a Finom alig burkolt Élősködők-variáció, ráadásul még annak sem igazán jó.
Már a kiindulópont is hasonló: egy gazdag német család franciaországi luxusnyaralójába indul kikapcsolódni. Autójukkal elütnek egy fiatal spanyol lányt, és mivel a sofőr ivott, ahelyett, hogy kórházba vinnék, megpróbálják lefizetni. Csakhogy Theodora, kihasználva a helyzetet, eléri, hogy a família felfogadja házvezetőnőnek, szép lassan a bizalmukba férkőzik, majdhogynem maga is családtaggá válik. Aztán persze fény derül rá, hogy Theodora balesete nem egészen véletlen volt, a vakációzó család pedig csavaros összeesküvés áldozata, a lány barátai nemcsak megjelennek a házban, hanem hamarosan otthonosan kezdik érezni magukat…
Mit tanít Theodora a kislánynak?
Csakhogy ezek a jelenetek valójában arról szólnak, hogy a karakterek a legócskább és legátlátszóbb pszichológiai játékoknak is bedőlnek, valamint a legolcsóbb hazugságokon sem látnak át: nem úgy viselkednek, mint a valódi emberek, hanem úgy, mintha egyszerű bábok és eszközök lennének a forgatókönyvírók kezében. Egytől egyig kliséfigurák, ahogyan kapcsolataik is.
Abban tényleg semmi izgalmas nincsen, hogy mindenki mindig pontosan úgy viselkedik, ahogy a mestermanipulátornak beállított Theodora elképzeli, ráadásul mindehhez még izgalmas filmnyelv sem társul. A Finom olyan, mint a legtöbb Netflix-film, pedig látszólag ambiciózusabb azoknál. Mindössze százperces, de sokkal hosszabbnak érzi a néző, és minél inkább halad előre a történet a játékidőben, annál zavaróbb az élmény. Aztán a vége felé érkezik egy sokkolónak szánt nagy fordulat, amivel Nele Mueller-Stöfen megpróbálja egyedivé varázsolni filmjét. Ez a fajta sokkolás azonban semmilyen módon nem következik mindabból, amit korábban láthattunk, így a bemutatott horror villámgyorsan öncélú lesz. A film befejezése minden igyekezete ellenére buta és üres. Mint az egész film. Ennél annak is több értelme lett volna, ha jelenetről jelenetre lemásolja az Élősködőket.
A Finom a Netflix kínálatában látható.
Nyitókép: Jelenet a Finom című filmből
