Évek óta arra törekszenek a CineFest Nemzetközi Filmfesztivál szervezői, hogy Európa A kategóriás fesztiváljainak egyféle válogatását mutassák be; a cannes-i, a berlini, a velencei és a Karlovy Vary-i mustrák mellett az amerikai Sundance Filmfesztivál vagy a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) kínálatának legerősebb darabjai is helyet kapnak a nyolcnapos rendezvényen. De van-e valóban jövője a CineFestnek? Van-e jelentősége annak, hogy a Nemzeti Filmintézet (NFI) vezetője még egyszer húsz évet – és például nem örök életet – kíván? Tud-e boldogulni a filmszemle a Budapest utáni harmadik legnagyobb városunkban?

Kétségtelen: a CineFest programja, amióta 2013-ban elkezdtem járni a fesztiválra, nem pusztán egyenletes színvonalú, hanem egyre magasabb nívót képvisel.

Olyannyira így van, hogy a versenyprogram nagyjátékfilmjei, a CineDocs dokumentumfilmes szekció és a huszonöt percesnél rövidebb játékidővel rendelkező munkákat bemutató CineNewWave mellett idén újabb kategóriával bővült a kínálat. Igaz, a kortárs kelet-európai filmtermés élbolyából válogatott alkotásoknak szentelt divízió „csupán” nyolc filmet tűzött műsorra. Ember legyen a talpán, aki boldogulni tudott a bőség zavarában: a versenyen kívüli alkotásoknak szánt mezőnyök közül a legizgalmasabbnak bizonyuló Kitekintő, a klasszikusoknak szentelt CineClassics mellett hat másik kategória is futott, köztük egy-egy az idei év díszvendégeinek, Kína és Törökország filmművészetének jegyében. Ugyanez a felfelé ívelő tendencia már nem jellemzi a fesztivál kitüntetettjeit: az életműdíj már csak a magyar film nagymestereinél talál gazdára (most – nagyon megérdemelten – a nyolcvanéves Kardos Sándor, Kossuth-díjas operatőrnél), az Európai Mozi Nagykövetének járó kitüntetést pedig ki sem osztották (korábban Juliette Binoche, Vanessa Redgrave és Franco Nero és Krzysztof Zanussi vette át).

Teltház a CineFestem
Fotó: CineFest/Horváth Csongor

 

A filmfesztiválok valódi fokmérője azonban maga a néző. Másfél évtizedig ingyenes vetítésekkel futott a CineFest, 2023-ban azonban már nyolcezerötszáz jegyet értékesítettek, idén pedig már a zárás előtti napon átlépték a tízezer eladott jegyet. „Miskolcon magas kultúrára, ezerkétszáz forintos áron végül tizenegyezer darab jegyet eladni, önmagában azt mutatja: van közönsége, van helye és van szerepe ennek a programsorozatnak. Mindig fontos hangsúlyozni, hogy Miskolc filmfesztiválváros, de ez a történet nem most kezdődött, hanem 1939-ben, amikor a velencei Mostra mintájára létrehozott lillafüredi Nemzeti Filmhét volt az első magyar filmfesztivál, egész Európában pedig a második” – foglalta össze lapunknak Madaras Péter, a CineFest programigazgatója, akivel a zárógálát követően beszélgettünk. Az eredmény örvendetes, ám mégsem kielégítő: a CineFest minden vetítésének teltházasnak kellene lennie, nem szállingózhatna el a vetítőterem háromnegyede a közönségtalálkozókról és senki nem tehetné meg a négy különböző zsűriből, hogy csak két-három napot tölt a városban. De mit lehet tenni, ha Miskolc belvárosa a fesztivál alatt teljesen üres szombaton és vasárnap (a lakosság rohamosan csökkent az elmúlt hét-nyolc évben); ha a koronavírus-járvány előtt még hat-nyolc olyan étterem működött, ahova asztalt kellett foglalni, most viszont bárhova és bármikor be lehet ülni; ha kísérőrendezvényként már nincsenek szabadtéri koncertek, amelyek ezreket vonzottak?

 Jelenet Margherita Vicario Gloria című filmjéből
Fotó: CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál 

 

Szerencsére a bemutatott filmek önmagukért beszélnek. A leginkább lélekbe markoló Tatami című politikai-sportdráma Arienne Mandi és Zar Amir Ebrahimi iráni származású színésznőkkel elnyomásról és becsületről fogalmaz meg súlyos állításokat. Az egyik legnagyobb várakozás Coralie Fargeat francia rendezőnő A szer című testhorrorját előzte meg, amelyben a középkorú Oscar-díjas filmsztárnak (Demi Moore) csupán egyetlen injekció kell ahhoz, hogy feloldja a DNS-ét, majd új sejtosztódással létrehozza önmaga új, fiatalabb verzióját (Margaret Qualley), amely a saját hátából kel ki. A hiúság modern kori változata akár az életkor alapú diszkrimináció (ageism) elleni küzdelem fáklyája is lehetne, ha nem lenne olyan undorító, hogy inkább az eutanáziával való megbarátkozás felé terel. Jó tanács a nézőknek: üres gyomorral üljenek a filmvászon elé, különben pórul járhatnak; a miskolci vetítésekről fél óránként tucatnyian távoztak, többen kiájultak a termekből (magam sem úsztam meg a hirtelen rosszullétet).

Öregedésről, öngyűlöletről, magányról és hiúságról mégsem készült jobb film az elmúlt években, a főszereplő Demi Moore pedig élete legmerészebb és legőszintébb alakítását nyújtja a cannes-i botrányfilmben.

Megtalálta a közönségét a mexikói Alonso Ruizpalacios cseppet sem fekete-fehér drámája, A konyha is, amelyet az elsőtől a százharmincnyolcadik percig szerettem. Haragos, őszinte, komplex – irodalmi értékű párbeszédekkel, tökéletes rendezéssel és nagyszerű képi világgal. „Olyan ország nincs, hogy Amerika!” – halljuk nem is egyszer Arnold Wesker angol drámaíró azonos című színpadi művének adaptációjában. Az biztos, hogy ezentúl nemcsak a vendéglátóiparról, hanem az amerikai álomról is másként gondolkodunk. Ráadásul a szereplők mind ragyogóak: az amerikai Rooney Marának igazában partnere a mexikói Raúl Briones és Anna Díaz is, akárcsak a többiek a gárdából.

Scherer Péter a Lepattanó bemutató vetítésén
Fotó: CineFest/Horváth Csongor

 
Nehéz humor ügyben igazságot tenni, de hiába volt kimagasló közönségsiker Vékes Csaba Lepattanó című, a vidéki tehetetlenségben játszódó gombfocis – szektorfocis! – komédiája (a coloradói otthonából idelátogató Patrick Duffy amerikai tévésztár, a Dallas egykori Bobbyja vastapsot kapott a díszbemutatón és a premierbulin is), Scherer Péter jutalomjátékánál voltak nevettetőbb alkotások is. Ilyen A második felvonás, Quentin Dupieux francia zenész és filmalkotó teljesen agyament metafilmje, amely egy abszurd és véresen komoly forgatásról szól. Léa Seydoux most is elragadó, és olyan partnerei vannak, mint az egyre népszerűbb Louis Garrel, a nagyszerű Vincent Lindon vagy egy hihetetlen vizuális felkiáltójel a film végén.

Cseppet sem vicces témájú Margherita Vicario olasz popsztár első rendezése, a Gloria! című kosztümös dráma/musical, amelyben a szegényes Sant’Ignazio vallási intézet árvái koncerttel várják a frissen megválasztott VII. Piusz pápát, mégis szédítően humoros, pimasz és önfeledt.

Az egykori „Acélvárosba” mégsem nevetni jár a közönség. Az Egyesült Államokban élő indiai Shuchi Talati A lányok lányok lesznek című himalájai felnövéstörténete nem szokványos anya–lánya história, hiszen egy harmadik felet, az eminens diáklány udvarlóját is bevonja. A film sok szempontból kiváló, de leginkább: a Mirát alakító Preeti Panigrahi az lehet az indiai filmnek, mint Meryl Streep az amerikai filmgyártásnak. Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiájának záródarabja, az Egy százalék indián sötét, kegyetlen és fullasztó, mégis kicsit olyan, mint egy durva kabaré. „Ez egy művészi ív lezárása” – mesélte a közönségnek a rendező, míg Gelányi Imre arról a nyomasztó felismerésről beszélt, hogy emlékszik: gyermek volt, amikor az általa játszott Rajmundhoz hasonló „fickók” jártak fel az apjához, például Sándor- vagy József-napot ülni. Felkavaró élménnyel engedte el a nézőt egy másik kamaradráma is, a norvég Lilja Ingolfsdottir bemutatkozása, a Szerethető (végül ez kapta a CineFest fődíját, a Pressburger Imre-díjat, valamint két másik elismerést is), amelyben a főszereplő Helga Guren valami hasonló bravúrt mutat be, mint Renate Reinsve A világ legrosszabb embere című, Joachim Trier-drámában. „Lehet, hogy beszélhetünk valamiféle újhullámról a norvég filmben, de el kell szomorítsak mindenkit: Ingmar Bergman eszembe sem jutott” – árulta el Ingolfsdottir, akit az egyik néző kérdezett arról, hogy a svéd mester kolosszális életműve meghatározó volt-e a szerelemről, megértésről, kötödésről szóló, a férje által fényképezett filmjéhez. Értékes filmekhez érzékeny néző dukál – ebből azért mindig akadt.

 

Nyitókép: Helga Guren norvég színésznő a Szerethető című film egyik jelenetében
Fotó: CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál