Akadnak filmek, amelyeket ugyan nagyra tartunk, de életünk során nem szeretnénk egynél többször látni őket. Olyan erős hatást tesznek ránk, szinte sokkolnak, a képei olyan mélyen belénk égnek, hogy nem érezzük szükségét annak, hogy újra kitegyük magunkat a megrázó élménynek. Olyan filmeket sorolnék ide, mint az 1985-ös háborús horror, a Jöjj és lásd! vagy a 2002-ben bemutatott, és minden idők talán legsokkolóbb nemi erőszak-jelenetét bemutató Visszafordíthatatlan, és biztos vagyok abban, hogy sokak szerint idetartozik az osztrák Michael Haneke Furcsa játéka is. Szívesen állítanám, hogy különlegessége miatt egyszeri és megismételhetetlen film, csakhogy ez nem lenne igaz: 2007-ben maga a rendező ismételte meg, amikor amerikai remake-et készített, s gyakorlatilag snittről snittre újrázta az eredetit
Magyarországról nézve valamiért mégis az eredeti verzió tűnik vérfagyasztóbbnak, talán annak köszönhetően, hogy az idilli osztrák tóparti házak sokkal közelebb vannak hozzánk, mint amerikai társaik. Az értelmetlen erőszak itt közvetlenül a szomszédunkba kopogtat be.
Anna és Georg kisfiukkal érkezik hétvégi tóparti házukba. Épp csak berendezkednek, amikor a szomszédból két fiú kopogtat be, hogy tojást kérjenek kölcsön a vacsorához. Az ártalmatlannak tűnő látogatás viszonylag gyorsan válik kellemetlenné, a két fiú az illedelmesség álcája alatt provokálja a tulajdonosokat. Gyorsan kiderül, hogy két betolakodót engedtek be az otthonukba, s a fiúknak eszük ágában sincs távozni.
A rémült család
Gyakorlatilag hadat üzen a thrillerek működési mechanizmusának azzal, hogy időről időre emlékezteti a nézőket: csak egy filmet néznek.
Gonosztevő szereplői a negyedik falat áttörve direktben mosolyognak és kacsintanak a kamerába, netán kiszólnak a nézőhöz, sőt egy azóta kultikussá vált szcénában a rendező azt a nemes pofátlanságot is megengedi magának, hogy rosszfiúja egy távirányító segítségével visszatekeri a cselekményt, és úgy alakítja, hogy neki jobb legyen. Az ördögi páros ráadásul rajzfilmes neveken (Beavis és Butthead, Tom és Jerry) szólítja egymást, emlékeztetve a nézőt, hogy ők nem valódi emberek, csupán filmes karakterek. A Furcsa játék furcsasága, hogy mindezek ellenére egy pillanatra sem esünk ki a thrilleres izgalmakból. Attól sem szorongunk a terrorizált családért kevésbé, merthogy a film úton-útfélen emlékeztet rá, a kínzók csupán filmkarakterek. Szenvedésük nagyon is valóságosnak tűnik. Ők sosem kacsintanak ki a nézőkre, és sosem jelzik azt, hogy nyugalom, kedves néző, a valóságban nem szenvedünk a fájdalomtól és a megaláztatástól.
A Furcsa játék különös pillanata
Úgy marad meg igazán erőszakos filmként a Furcsa játék az emlékeinkben, hogy Haneke végig figyel arra, ne mutasson direkt erőszakot. Csak a következményeivel szembesít. A szörnyűségek mindig kamerán kívül történnek, a rendező ezzel is érezteti, nem ért egyet a mozgóképen eluralkodó erőszakkal.
Michael Haneke filmje úgy paródiája az erőszakos horroroknak és thrillereknek, hogy eszünk ágában sincs nevetni rajta.
A túlkapásai, a filmbéli erőszak totális értelmetlensége és ennek rémülete szándékos, a rendező emlékeztetni akarja a nézőt, hogy tulajdonképpen ő kérte, ő akarta ezt. Sötét thrillerre vágyott? Megkapta. Mégpedig a világ legsötétebb thrillerét, amit időnként rossz nézni. Hosszú beállításaival és kíméletlenségével nem fél a lelkünkbe taposni, és közben kikacsint ránk, jelezve, pontosan tudja, mit csinál és mit élünk át közben. Nehéz eldönteni, igazán hatásos eszköz-e az erőszakkal szemben az ultraerőszakos (vagy legalábbis magát annak mutató) film, de az biztos, hogy a Furcsa játék most, huszonhét évvel a bemutatója után is ugyanolyan megrázó és elgondolkodtató filmélmény, mint annak idején volt.
A Furcsa játék a Max kínálatában látható eredeti nyelven, magyar felirattal.
Nyitókép: Jelenet a Furcsa játék című filmből: gonosztevő fiúk