Hosszú hónapokra teljesen leállította a pandémia a filmforgatásokat szerte a világon. És amikor már újra lehetett dolgozni, a szigorú szabályok bonyolulttá tették a filmesek dolgát. A munka megkönnyítése érdekében akkoriban a producerek előnyben részesítették a kevés helyszínen játszódó, kevés karaktert mozgató történeteket, mert így jóval egyszerűbb volt betartani a biztonsági szabályokat. Christian Petzold filmje több szempontból is az évtized elejét juttatja eszünkbe.

Hősei a nagyvárosból menekülnek ki a mindentől távol eső vidéki házba, ahogy tették ezt oly sokan a bezártság hónapjaiban.

Persze azok, akiknek volt rá lehetőségük. A Tűzvörös égboltban azonban nem a Covid elől menekülnek a szereplők, inkább az értelmiségi kreatívok kedvenc luxuspassziójával élnek: elvonulnak a világ elől, hogy nyugalomban, külső zavaró tényezők nélkül tudjanak alkotni.

Christian Petzold tematikus trilógiájának második darabja is az elemeket helyezi középpontjába. Míg az első film, a Hableány középpontjában a víz állt, a Tűzvörös égbolt a tűz filmje. A felszínen nézve a folyamatosan közeledő erdőtűz, és az erdőtűz fenyegetésével mit sem törődő, elsősorban önmagával és a saját kis életével foglalkozó főhős tökéletesen mutatja a világ hozzáállását a globális felmelegedéshez: mindannyian látjuk és a saját bőrünkön érezzük a jeleket, mégsem vagyunk hajlandók igazi áldozatokat hozni azért, hogy elébe menjünk a katasztrófának. Csakhogy ez nem több a film első rétegénél. Kétségtelenül benne van, de a Tűzvörös égbolt valójában nem erről szól.

Christian Petzold az alkotói válságról és az önmagukba forduló, a körülöttük lévő világra érzéketlen, az embertársaik iránt fájdalmasan kevés empátiát mutató művészekről mond szigorú ítéletet, és nem mellékesen ezzel némi önkritikát is gyakorol.

Bár a film Leonja (Thomas Schubert) semmiképp sem egyenlő Petzolddal, az író-rendező nem titkolja, maga is átment a karrierje során hasonló időszakon, amikor az első filmje sikere után túlzottan beleszeretett önmagába, hogy ez rövid távon kreatív válságot okozzon az életében.

Paula Beer Nadja szerepében

 

A történet szerint Leon a Club Sandwich című, minden valószínűség szerint borzalmas könyvén dolgozik, és képtelen beismerni, hogy tévúton jár. Eközben jó barátja, Felix szépen halad fotós projektjével, s házbéli kényszerlakótársuk, Nadja is aktívan és boldogan éli az életét. Mindez kissé irritálja a frusztrált írót. Petzold az önző és kissé esetlen

Leon szemszögéből mesél, és csak éppen annyit mutat a környezetéből és a többi emberből, amennyit az önsajnálatba forduló, a többiekkel csak minimálisan kommunikáló fiatal férfi hajlandó észrevenni. Az élet tele van apró titkokkal, és Leon empátia, valódi figyelem híján nem képes megfejteni őket.

Közben a hírek folyamatosan arról szólnak, hogy terjed az erdőtűz, de Leon ezt inkább csak valamiféle távoli veszedelemként kezeli, ami semmiképp sem érheti el a tengerhez közel fekvő erdei menedéküket. Ám ahogy a férfi egy kicsit hajlandó kifelé nézni saját magából, a külvilág is azonnal izgalmasabb lesz, és ahogy nyit Nadja felé (Petzold új múzsája, Paula Beer játssza nagyszerűen), úgy válik a Tűzvörös égbolt szokatlan szerelmes filmmé (is), sok egyéb mellett. A német rendező filmjei korábban nem épp a humorukról voltak híresek, így érdekes látni, milyen jól használja a komikus gesztusokat, amelyektől a filmje nem válik vígjátékká, de képes tréfálkozni Leon önzésén és teszetoszaságán, és általa minden olyan művészen, aki vak a külvilágra és kizárólag önmagával foglalkozik. A humor nem csökkenti a dráma erejét: Petzold mindig képes arra, hogy szívünk mélyére hatoló drámai pillanatokat adjon, hogy a Tűzvörös égbolt szívbe markoló, fájdalmas filmélménnyé váljék.
 

A Tűzvörös égbolt a Max kínálatában látható.

Nyitókép: Messze még a tűz? Jelenet a Tűzvörös égbolt című filmből