Vannak alkotók, akik monomániásan ragaszkodnak egyetlen témához, és egy életen át annak különféle variációit készítik el. Két film után valószínűleg merész lenne ilyesmit kijelenteni a francia Xavier Legrandról, de az biztos, hogy a rendező fantáziáját rendkívül foglalkoztatja a patriarchátus, a mérgező édesapák világa és az örökség, amelyet maguk után hagynak.

Míg első filmjében, a Láthatásban az apa nagyon is konkrét személy volt, aki szó szerint terrorizálta a családját, és egy ponton az életükre tört, addig Az örökösben egyáltalán nincs jelen, de az árnyéka nagyon is látható.

Pedig a cselekmény szerint a főhős, Ellias Barnés (Marc-André Grondin alakításában) mindent megtett azért, hogy ez ne így legyen. Amikor divattervezőnek állt, olyan szakmát választott, amely az apja szerint nem elég férfias, ő pedig elköltözött Kanadából a messzi Párizsba, hogy minél távolabb kerülhessen az öregtől. És látszólag sikert aratott.

Amikor belépünk Ellias történetébe, a férfi már évek óta nem látta az apját, sőt nem is tartják a kapcsolatot. A film lenyűgöző divatbemutató pazar képeivel indít, monumentális és szimbolikus nyitányt adva egy históriának, amely később alig néhány szereplős kamarafilmként folytatódik. A nagyvilági életet élő, a párizsi divatvilág krémjéhez tartozó Elliasnak ugyanis hirtelen nagyon is hétköznapi feladatban kell helyt állnia: miután hírt kap arról, hogy odahaza, Kanadában az édesapja elhunyt, egy időre haza kell utaznia, hogy elrendezze a temetést, és gondoskodjon az apja örökségéről és házáról, mivel nincs senki más, aki ezt helyette megtenné.


Régi toposznak számít a filmekben a vidékről nagyvárosba költöző, majd ott nagy sikereket elérő emberek sztorija, akiknek az életük egy pontján haza kell térniük, szembesülniük kell egykori önmagukkal, és olyan emberekkel kell beszélgetniük, akik nem a sikeres nagyvárosit látják benne, amivé időközben kinőtték magukat. Az amerikai független filmekben a téma különösen kedvelt, ahogy a romantikus komédiákban is időről időre visszatér. Xavier Legrand számára azonban ez a körítés valójában csak álca. Bár egy darabig úgy tűnhet, de a rendezőt nem az érdekli, hogyan fogadják Kanadában Elliast. Ez a film inkább azt mutatja be, hogy az édesapja „kísértete” milyen hatással van rá, és mit rejteget számára a túlvilágról is. Egy darabig nehéz eldönteni, hogy a főhős apja valóban olyan rossz ember volt, mint ahogy Ellias emlékszik rá, mert közben mindenki azt érezteti vele, hogy az elhunyt köztiszteletben álló férfi volt, akit nagyra becsült a környezete. A film egy darabig bizonytalanságban tartja a nézőt, vajon tényleg megbízhat-e a főhős emlékezetében?

Aztán következik egy olyan fordulat, amilyenre semmiképp sem számít a közönség. Az örökös azon ritka filmek sorát gyarapítja, amelyekben a nagy csavar nagyjából a játékidő féltávjánál következik be, és emiatt a játék első fele gyökeresen más, mint a második.

Hasonló módon, mint Alfred Hitchcock legendás Psychója esetében. Az örökösről szinte vétek úgy írni, hogy az ember előre elmondja, mi történik Elliasszal a játékidő második felében, de ha csak annyit írok, hogy a film műfajt váltva megy át drámából a thriller és a horror határmezsgyéjére, talán még nem árulok el túl sokat. Nagy fordulata szabályosan letaglózza a nézőt, csakhogy nem mindenkit a jó értelemben. Legrand itt azt kockáztatja, hogy a főhőse megosztó cselekedeteivel és reakcióival elriasztja magától a közönség egy részét, és ez minden bizonnyal így is lesz. Csakhogy azt az éjsötét történetet, amelyet el akar mondani apákról és fiúkról, valamint az apák szörnyű örökségéről, másképp aligha lehetett hatásosan megjeleníteni. Az örökös szabályosan fejbe kólint, így aztán biztosan megosztó lesz, az a fajta alkotás, amely után aligha maradhat el a vita a látottakon. Zsigeri reakciókat vált ki, s ezt ma nagyon kevés film tudja elérni. 

 

Az örökös a Max kínálatában látható.

Nyitókép: Jelenet Az örökös című filmből
Forrás: Entract Films