Sok filmesnél kreatív blokkot okozott a pandémia, míg mások inkább menekülőre fogták, és bár tovább mesélték a történeteiket, úgy mondták el azokat, mintha a Covid okozta korlátozások meg sem történtek volna. Nagyon kevesen voltak, akik ennek a két évnek a valóságát próbálták volna visszaadni, ami nem csoda: rendkívül kiábrándító és ingerszegény volt lakásunkban vagy szerencsésebb esetben a házunkban várni, hogy véget érjen a bezártság. Valószínűleg nem volt ez másképp Georgiában sem, legalábbis ez derül ki Ioseb 'Soso' Bliadze Tbilisziben játszódó filmjéből, A saját szobámból.

Nincs élet az utcákon, a szórakozóhelyek zárva, egyre nagyobb a munkanélküliség, és mivel a legtöbben nem vállalják a költözéssel járó kellemetlenségeket, nehéz albérlőtársat találni.

Ezért is örül az életet bulis felfogásában élő Megi, amikor jelentkezik a nála jóval zárkózottabb és kissé magának való Tina, aki beköltözne kiadó szobájába. Még azt is elnézi neki, hogy nem tudja azonnal letenni a bérleti díj rá eső részét, sőt azt is, hogy nem sokkal a beköltözése után elmondja, valójában csak néhány hétre van szüksége szállásra, mert várja a barátját, akivel majd összeköltözik Tbilisziben.

Jelenet A saját szobám című filmből

 

Aki volt már abban a helyzetben, hogy egy vadidegennel, netán vadidegenekkel kellett egy fedél alá költöznie, az nagyon könnyen tud azonosulni A saját szobám huszonéves hőseivel. Eleinte szinte törvényszerű valamiféle bizalmatlanság, a másik szokásainak és létezésének vizsgálata nagyítóval, ám a kölcsönös bizalmatlanságot – jó esetben és igencsak gyakran – felválthatja valamiféle sorsközösségből és összezártságból fakadó szimpátia, ami idővel haverkodásba, majd, ha az együtt élés elég sokáig kitart, akár barátságba is átfordulhat.

Ráadásul a kényszeregyüttélés ugyan – ahogyan a nevében is ott rejlik – kényszer, de ettől még arra is jó lehet, hogy csillapítsa az ember magányát.

Néha pedig egy majdnem idegennek a valódi érzéseinkről is könnyebben beszélünk, mint azoknak, akik közelebb állnak hozzánk. Megi és Tina kapcsolata is hasonló stációkon megy át. Eleinte afféle csodabogárként tekintenek egymásra, mintha a kettőjük világának a lakáson kívül nem lenne metszéspontja, ám miután mégis rátalálnak a közös metszetre, törvényszerű, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. A rendező ezt kellő érzékenységgel, ráérős tempóban mutatja be, teret adva a színésznőinek, akik természetességükkel hálálják meg a bizalmat.

Taki Mumladze és Mariam Khundadze a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon közösen kapta meg a legjobb színésznek járó díjat.

Olykor úgy érzem, a közös díjazások a döntésképtelenséget igyekeznek elfedni, de ebben a filmben a két színésznő játéka valóban olyan szorosan együtt mozog, hogy biztos vagyok benne, a cseh fürdőváros zsűrije jól döntött, hogy nem választotta szét őket.

Leginkább két izgalmas karakter egy térben tartásához háttérnek használja a pandémiát a film,

miközben ez a háttér kellően hiteles képet mutat korunk Georgiájáról, ahol Magyarországhoz hasonlóan sok fiatal gondolja, hogy jobb lenne nyugatabbra szerencsét próbálni, mert úgy érzik, a környezetük fojtogató.

Megit és Tinát a szomszédjaik megvetik. Úgy gondolják, ha két csinos, fiatal és egyedülálló lány együtt lakik, biztosan prostituáltak. A két lány lassan egymás támasza lesz, kialakuló barátságuk lendíti őket túl a nehéz időszakon, miközben a filmhez súlyos hátteret ad Tina karakterének lassan kibontakozó sötét múltja. A saját szobám ugyan nem túl cselekménydús alkotás, viszont izgalmas karaktereket felvonultató intim mozi a nők közti barátságról, úgy nélkülözi a hatásvadászatot, hogy a hatás nem marad el.

A saját szobám a Max kínálatában látható.

 

Nyitókép: Taki Mumladze és Mariam Khundadze A saját szobám című grúz filmben