Egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy kiváló filmet csak remekmű követhet egy rendező karrierútján. Az északnyugat-afrikai Mauritániában született, a nyugat-afrikai Maliban nevelkedett mauritániai-mali rendező, Abderrahmane Sissako eddigi három évtizedes pályafutásában a rövid- és dokumentumfilmek között egyetlen játékfilm érdemel valódi reflektorfényt: az édesapja szülőföldjén, az egykori francia gyarmatból ingatag belpolitikai helyzetű, rendkívüli szegénység pusztította vidékké nyomorodott Mali iszlamista fundamentalizmusáról szóló Timbuktu, amely 2014-ben két díjat is nyert a cannes-i fesztiválon, majd a következő évben a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára jelölték. A kategória életre hívása óta eltelt hét évtizedben csupán három afrikai – előbb egy algériai, majd egy elefántcsontparti, végül egy dél-afrikai – film kapta meg a nemzetközi filmeknek járó Oscart (Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, 1970; Fekete-fehér színesben, 1977; Tsotsi, 2006), Mauritánia pedig sem korábban, sem azóta nem került a legrangosabb amerikai filmes elismerés közelébe, ami különösen kiemeli: a Timbuktu jóval több a pusztán ideig-óráig aktuális politikai-társadalmi válságokat hadba szólító filmeknél.

 

A teaültetvényen

 

Alighanem a kilátástalanságot és reményt is felmutató Timbuktu maradandó értéke miatt tűnik olyan rossznak Sissako tíz év kihagyás utáni első nagyjátékfilmes munkája. A Franciaországban letelepedett direktor A tea illata (Black Tea) című filmje egy abidjani esküvői jelenettel indul (majd keretbe foglalva a köztes másfél órát, azzal is zárul): egy harmincas elefántcsontparti nő, Aya (az elefántcsontparti származású francia Nina Melo) az oltár előtt mond nemet vőlegényének, Toussaintnek, hogy azután a kínai Kantonba költözve egy félig-meddig családi teaüzletben vállaljon munkát.

Romantikus melodrámához híven csak idő kérdése, hogy beleszeressen negyvenötéves főnökébe, Cajba (a kínai Han Chang), akinek a tea iránti szenvedélye lenyűgözi a fiatal emigráns nőt.

Aya nemcsak az ötezer éves kínai teakultúra szertartásaival, hanem Caj családi hátterével is megismerkedik, végül pedig a kezdetben csupán a szálas teák által meghatározott kapcsolatuk is valamiféle szerelmes románccá gabalyodik.

Teaszertartás: Han Chang (Caj) és Nina Melo (Aya)

 

A szerelem – akárcsak az emberek közötti kapcsolódás számtalan formája – kiszámíthatatlanságával és irracionalitásával együtt teljes, így nem a rendező megbízható alkotótársával, Kessen Tall-lal (Timbuktu) közösen jegyzett forgatókönyvének határvonalai adnak okot a legnagyobb csalódásra.
Sokkal elkeserítőbb, hogy a film dramaturgiai válaszai a leginkább elhibázott megoldások: Sissako nem tud mit kezdeni a felrajzolt szerelemmel, amely bár nem gond, hogy nem harsány, egyáltalán nem hiteles, nem komolyan vehető és nem elképzelhető.
 

A tea iránti érdeklődésen kívül mi kapcsolja össze a két magányos lelket; miért szeretnek egymásba; mit értékelnek a másikban? Mellesleg ki ez a férfi és ki ez a nő, akiket egymás karjaiba sodor a véletlen játéka és a gyenge szkript?

Ezekre éppúgy nem lehet kiolvasni elégséges választ, mint arra sem, hogy egyáltalán miért dönt úgy Aya, hogy a húszmillió lakosú kínai nagyváros, Kanton afrikai bevándorlók lakta, „Csokoládéváros” elnevezésű negyedébe költözik (talán a rejtély nyitjához a Nina Simone által híressé tett Feeling Good dal szolgáltat kulcsot). Ráadásul olyan, mintha Sissako két vagy három különböző filmet vágatott volna egybe: A tea illata jobbára kamaradráma módjára felépített, aprólékosan bevilágított, érzékeny jelenetei nem igazán illeszkednek a páros szemkápráztató élénkzöld teaföldekre tett, már-már turisztikai reklámfilmekre emlékeztető kirándulásához, sem Caj a Zöld-foki Köztársaságban élő, elfelejtett-megtagadott lányához tett álomszerű vizitjéhez.
 
Így készül a fekete tea
 

Éppen ezért végig úgy érezni, mintha Sissako nem igazán tudná, hogy miről szeretne beszélni. Miért érdekesek nekünk a Kínában élő afrikaiak, mit szimbolizál a két merőben eltérő kultúra találkozása? Valóban független nő Aya, aki képes a saját útját járni? Aztán ott vannak a gyakorlatilag szociológiai tanulmányba illő kantoni utcaképek, de míg a film tetőfokán Caj szüleiről nyíltan kiderül, hogy erőteljesen rasszisták, addig a piacok, fodrászszalonok és üzletek hétköznapjaiban történő elmerülés pontos motivációit nem ismerjük meg. És mi a helyzet Aya becenevével? Aligha tűnik támadhatatlan döntésnek a megkülönböztetésére szolgáló – „Fekete tea” – jelzést címbe emelni…

Engedtessék meg a szerénytelen megjegyzés: filmrajongóként és filmkritikusként az éber néző szobra vagyok. A tea illata azonban olyan vontatott cselekményű, súlytalan és álmosító, hogy egy bizonyos ponton túl már az alvás határára sodródtam. Hogy is van ez? Sissako nem rossz direktor, a kínai-afrikai szerelemi történet sem eredendően rossz, a női főszereplőt megformáló Nina Melo pedig egyenesen kiváló (minimalista játéka és hiteles nyelvtudása nagy szerencse a nézőnek), csupán a végeredmény nem túl meggyőző. Mit is láttunk az elmúlt két órában? Nem azzal van gond, hogy feltesszük a kérdést a vége főcím után, hanem azzal, hogy nem tudunk választ adni rá. Még napok múltával sem.   

A tea illata augusztus 15-től látható országosan a Mozinet forgalmazásában.

Nyitókép: Lírai jelenet A tea illata című filmből
Fotók: Oliver Marceny/Cinéfrance Studios Archipel/Mozinet