Meggondolatlan, felelőtlenül meggondolatlan film – aggályoskodtak az okosan helyezkedő óvatos simulékonyak; megalkuvó, nem derül ki a végén, kinek van igaza – méltatlankodtak az elégedetlen reformrajongók; tartani kell a jó irányt! – lelkesedtek a szocialista rendszer („új gazdasági mechanizmus”) megújulásában reménykedők; támadja a népi demokráciát – morogtak az öreg kommunisták, középkorú pártkatonák; sok a szöveg, nagyon unalmas – fanyalogtak a pénzükért szórakozni vágyó moziba járók.

A hosszú életet megélt Kovács András fölöttébb okos ember volt, tehetséges filmrendező, meggyőződéses marxista, a népi demokrácia elkötelezett híve. A Falak bemutatója – 1968. február 15. – előtt a Népszabadságban (1968. január 20.) így magyarázta, védte, értelmezte a filmet és politikai meggyőződését. „Mit jelent forradalmárnak lenni egy olyan rendszerben, ahol a forradalmi erők vannak hatalmon, ez az, ami foglalkoztat. Elméletileg a kérdés egyszerű, támogatni a forradalmi rendszert, megvédeni, ha veszélyben van, ugyanakkor bírálni a hibáit, származzanak azok a megvalósítás gyengéiből vagy koncepcionális tévedésekből. Egyszerre lenni tehát »kormánypártinak« és »ellenzékinek«.”

Fél évszázaddal ezelőtt a hatalom birtoklása a kommunisták kizárólagos joga, ez megkérdőjelezhetetlen alapigazság. Így gondolta, hitte, vallotta Kovács András is. „A hatalom birtoklásáról nem folytathatunk vitát, ez helyes, de a hatalom gyakorlásának módja állandó megvitatásra szorul, és éppen ez volna a politika.” (Kovács András: Ötlettől a filmig, Falak. Magvető Könyvkiadó, 1968. 166.)

Ez az állítás ma már pókhálós marxista agyrém, de Kovács András számára 1968-ban, amikor írta és forgatta filmjét, életét és életünket meghatározó dogma volt. A kommunisták számára csak az a kérdés: hogyan legyenek saját maguk ellenzéke. Ha a kommunisták a forradalmi erő, ha ezért a hatalom kizárólagos birtokosai, ha a marxisták az egyetlen helyes, tudományos világnézet képviselői, ha csak a Magyar Szocialista Munkáspárt joga bírálni a maguk és mások cselekedeteit, akkor mi az egyetlen helyes kommunista magatartás?

A marxista világmegváltóknak sem sikerült fából vaskarikát gyártani, de tagadhatatlan: a Falak ma is gondolkodásra serkentő mozidarab, filmesszé – ahogy az író-rendező mondta, írta.

Merre van kijárat a jövő felé? – erre a kérdésre keresik a választ a film hősei és a rendező, de világnézetük foglyaként csak az előttük tornyosuló falakat látják,

azt nem tudják, hogy zsákutcában tologatják nagy igyekezettel előre-hátra, jobbra-balra a haladásukat gátló „falakat”.

Néha távolabb, néha közelebb meredezett gátként előttünk a dogmafal, de a zsákutca mindig zsákutca. Ezért izgalmas film 2022-ben a Falak: látjuk eleinket (magunkat) fél évszázaddal ezelőtt szorongva, reménykedve, vitatkozva, tépelődve, meghunyászkodva, fejjel a falnak rohanva vergődni az elviselhetően otthonosra berendezett népi demokratikus zsákutcában.

Kovács András fölöttébb okos ember: párttitkár a filmben nem szerepel. Az író patikamérlegen méri ki mindegyik, a maga igazságát elszántan hirdető hőse számára a szavakat, és így béklyózza a szerepet magatartás-skatulyákba. Ebben a filmben mindenkinek igazsága van – senkinek nincs igaza. Mindenkit meg kell érteni – senkivel nem lehet egyetérteni. Mindenki jót akar – senki nem végzi a dolgát, munkáját, feladatát az ország számára hasznosan.

A rendszerhű, cinikus főszerkesztő (Major Tamás) okosan igazodó: ismeri a dörgést, fenntartás nélkül szolgálja a mindenkori, aznap érvényes pártvonalat – mellékszereplő. A film (és a szocializmus építésének 1968-ban) főhősei a főszereplők. A hatalmához foggal-körömmel ragaszkodó vezérigazgató (Mensáros László), aki hatalma védettségében galádul, de nagyon okosan védi a saját és a politikai hatalom tekintélyét.
A sunnyogóan megalkuvó aligazgató (Ráday Imre), aki mindig azzal ért egyet, akivel éppen beszélgetni kényszerül, az üres fecsegés nagymestere – semmit nem kockáztat, magabiztosan ül magas nyugdíjat biztosító hivatali székében. A forrófejű mérnök, Ambrus (Latinovits Zoltán), aki az igazságot képviseli, de a tanmese történetben rosszul: fejjel megy a falnak. Nem használ, csak árt magának, vállalatának, az országnak.
Az okos kompromisszumra, értelmes megegyezésre kész Benkő (Gábor Miklós), aki bölcsen mérlegel, vállalja véleményét, tud dönteni, „szocialista embertípus”: nem szavakkal, de tetteivel szolgálja a szocializmus építését, megtalálja a szélsőségek – a merev vezérigazgató, a hajlékony aligazgató és a forrófejű mérnök – között a középutas, eredményes megoldást.

Némi töprengés után jóváhagyták a felettes elvtársak a forgatókönyvet: olvasták a szöveget. A filmben, 1968-ban nagyon tehetséges színészek, vonzó, szeretett, körülrajongott művészek mondják igazságukat egyéniségükkel hitelesítve, képviselve a szöveget. És a nézőtéren ülő vezérigazgatók Mensáros Lászlóval, az állásukat féltő aligazgatók Ráday Imrével, az új gazdasági mechanizmus hívei Gábor Miklóssal, az állásukból igazmondásukért kiakolbólított értelmiségiek Latinovits Zoltánnal értettek egyet.

A forgatókönyvben szavakból mérnöki pontossággal felépített politikai egyensúly a mozik nézőterén megbillent, recsegett-ropogott, összeomlott. Az író-rendező szándéka ellenére a nézők nagy többsége nem Benkő (Gábor Miklós) okosan kompromisszumos megoldásával, hanem Ambrus (Latinovits Zoltán) elszánt igazságkeresésével értett egyet: „Az volt a baj, hogy fejjel mentem egy olyan falnak, amelynek csákánnyal kellett volna nekimenni.”

Akik tudták 1968-ban, hogy zsákutcában haladunk sehová, azok a Falak című filmből tanulságul Latinovits Zoltán vallomását vitték magukkal, magukban haza a moziból: „Legalább magammal békében akarok élni, ha már mással nem lehet.” (Százhúsz évvel korábban Petőfi Sándor gondolta így: „Én magammal akarok békében élni, nem a világgal.”)

„A legtöbb film tíz év múlva már csak kuriózum, művelődéstörténeti emlék. Abban bizonyos vagyok, hogy egy film politikai vagy emberi hatása évről évre rohamosan csökken” – írta a film bemutatása után nem sokkal Kovács András.

Tudta, hogy a Falak nem időtálló remekmű. Azt nem tudta: fél évszázad múltán ez a film már nagyon izgalmas kordokumentum. Mindenkinek, aki 1968-ban még nem járt moziba, elgondolkodtató élmény lehet ma a találkozás a Falak című „régi” filmmel.

„Kovács András új filmje a szó legteljesebb értelmében korszerű” – írta egy, a filmért lelkesedő ifjú kritikus. (Magyar Ifjúság, 1968. február 23.)

Ma már egyértelmű: csupán korszínű volt a film. Tehetséges munka: a színek nem fakultak meg. A fekete-fehér film ma „színes” emlékirat, nézhető tanóra, tanulságos emlékeztető a „zsákutcás magyar történelem” (Bibó István) egy megszenvedett, túlélt évtizedéről.

Borítókép: Gábor Miklós és Latinovits Zoltán a Falak egyik jelenetében (a szerző archívumából)