– Egyik legismertebb sorozata a Pumukli, amelyben animációs rendező volt. Hogyan kezdődött ennek a megvalósítása?

– Az 1980-as évek elején egy szerencsés időszak kezdődött a Pannónia Filmstúdió életében, ugyanis betoppant a Bajor Televízió egyik producere és megrendelte a Pumukli-sorozatot. Ez nagy jelentőséggel bírt, mivel Magyarországnak szüksége volt nyugati valutára. Akárcsak a filmes szakmának, mivel csak nyugati pénzzel lehetett a gépparkot fejleszteni, kamerákat és trükkasztalokat vásárolni. Manfred Korytowski német producer közbenjárásával tizenöt éves együttműködés alakult ki a nyugat-német Infafilm céggel. Ez nemcsak óriási lehetőség, hanem mentőöv is volt a 80-as években, amikor ugyan minden egyre válságosabbra fordult, de a Pannónia Filmstúdió mégis képes volt nyereséget termelni.

– A nyugat-németek miért nem az NDK-ban gyártatták le a Pumuklit?

– Igaz, hogy ott volt a DEFA Studio, amely darabra valóban sok filmet készített, de igazán színvonalas, nemzetközileg elismert alkotás nem igazán került ki tőlük. Az oroszok, a lengyelek, a csehek, a jugoszlávok és a magyarok jobbak voltak. A bajorok végül a csehektől és a magyaroktól kértek be egy-egy rövid pilótafilmet. Én akkor éppen egy produkciószünetes időszakomat töltöttem, mivel végeztünk a Mézga családdal. Ez azt jelentette, hogy mivel nem volt megrendelés, ezért nem dolgoztam, de állományban maradtam. A németek eljöttek Budapestre és megrendelték a pilótát. Kunz Román – aki a Pannóniában gyártásvezető volt – törte a fejét, hogy kinek adja a munkát. A felesége javasolt engem, mert tudta, hogy éppen nem dolgozom semmin. Így kerültem a Rendelt Műteremhez, addig a Televíziós Műteremben dolgoztam. Megcsináltuk a pilótafilmet, amelynek eredményeképpen a németek a magyarokkal szerződtek a sorozat gyártására.

Ternovszky Béla (Fotó: Tóth Gábor)

 

– Pumukli ötlete honnan jött?

– Magyarországon kevésbé ismert, de Pumuklit Ellis Kaut találta ki, az ő ifjúsági regényében jelent meg a kis kobold. A regénysorozat olyannyira népszerű volt, hogy hanglemez is készült belőle, amelyen Hans Clarin biztosította Pumukli hangját. Később, a sorozatban ugyancsak őt kérték fel szinkronhangnak.

– Hogyan alakult ki Pumukli figurája?

– Ellis Kaut kötete illusztrálva jelent meg. Nem illik egy másik grafikus munkáját minősíteni, de nem túl szerencsés, fekete-fehér rajzok voltak benne, teljességgel alkalmatlanok arra, hogy megmozgassuk, megforgassuk őket térben. A figurának ráadásul olyannak kellett lennie, hogy a sorozat gyártásában részvevő húsz-harminc rajzoló tökéletesen egyformán meg tudja rajzolni. Az eredeti regényből csak annyi derült ki róla, hogy egy loboncos, vörös hajú kobold, és nagyjából semmi egyéb. Manfred Korytowski, a sorozat német producere viszont egy kéréssel állt elő. Elmondta, hogy zsidó származása miatt gyermekkorában Brazíliába menekült családjával. Ott nőtt fel, ezért hálából szeretné, hogyha Pumukli inge és nadrágja a brazil nemzeti lobogó színeit viselné. Így is lett, így jött létre a lángvörös hajú, sárga-zöld ruhás kobold.

– A Pumukli egyszerre élő szereplős és animációs film. Mennyire volt kihívás a két műfajt egységesíteni?

– Eléggé nehéz volt. A technológia nem volt új, de idehaza e téren nem volt tapasztalat, szinte mindent a Pumukli gyártása során kellett kitalálni. Először fölvették az élő színészekkel a történetet, aztán jött az animáció elkészítése. A nehézségeket az okozta, amikor az élő és a rajzolt szereplő találkozott, ugyanis a müncheni stáb csak elképzelni tudta Pumuklit. Például amikor Eder mester lefürdette a kis koboldot, azt nagyon gondosan meg kellett tervezni. Amikor elkerültek hozzánk a filmek, befűztük egy úgynevezett háttérvetítős gépbe, és kivetítettük arra a képméretre, amelyen mi dolgoztunk a stiftes táblán. Például le kellett venni a vágókontúrokat. Elég az hozzá, hogy eléggé bonyolult és munkaigényes technológia volt. Kockáról kockára kellett megrajzolni mindent.

– A két stáb egymástól távol dolgozott. Előfordult, hogy a német felvételek nem voltak megfelelőek az animációhoz?

– Voltak problémák, mint minden hasonlóan nagy projektnél, de pótfelvételt sosem kellett csinálni, mindig valahogyan megoldottuk. Amikor elindultak Münchenben az élőszereplős felvételek, akkor rendszeresen kimentem, hogy instruáljam az ottani animátort, aki madzagokkal, nejlon zsinórokkal mozgatta a tárgyakat.

– Hogyhogy nem látszanak a zsinórok a sorozatban?

– Úgy, hogy nemcsak Pumuklit kellett megrajzolnunk, hanem polárszűrőkkel és más egyéb trükkökkel el kellett tüntetnünk, illetve korrigálnunk a zsinórokat. Valahogy mindig kiküszöböltük a bakikat, vagy ha nem, akkor legalább megbocsáthatóvá tettük azokat.

– Mindenkiben az a kép él Pumukliról, hogy igencsak izgága, pattog, sosem marad a helyén. Mi ennek az oka?

– A produkciónak volt egy kiváló operatőre, Horst Schier, aki nem volt hajlandó állványról dolgozni, csak vállra tett kamerával. Ez a szabadság és kifejezési mód dicséretes egy élőszereplős film esetében, de amikor Pumuklinak az asztalon kellett állnia, de a háttér közben mozog, kockáról kockára kellett volna követni azt az animátoroknak, hogy ne csúszkáljon a figura. Igyekeztem rábeszélni az operatőrt, hogy használja az állványt, de miután ez nem sikerült, szorult helyzetünkben nem tehettünk mást, mint hogy Pumuklit megmozgattuk, így aztán ugrabugrált össze-vissza. Ez persze rengeteg többletmunkát adott az animátoroknak. Babrás volt, de megérte. Nemcsak idehaza, de Németországban is elképesztő siker volt, mindmáig szeretik az emberek.