A színpad közepén kőművesállványhoz hasonló szerkezet, a tér szélén szögesdrót. Ballonkabátos-arcpajzsos alakok forgolódnak, az állvány emeletén a leláncolt címszereplő, fején sisak, amelyből tucatnyi drót vezet valahova – pillanatok a Prométheusz ’22 című előadásból. E darab egyike az említett hét produkciónak, és másik négy előadás mellett ezzel vesz részt a Kolozsvári Állami Magyar Színház a hamarosan hazai színtereken megrendezendő 10. Színházi Olimpián.
Prométheuszban tulajdonképpen a kortárs értelmiséginek, művésznek a helyzetét, szerepét, felelősségét látom, aki mindenáron a tudásra, a tényeken alapuló igazságnak a feltárására törekszik, nagyon sokszor szemben a széllel, és emiatt büntetik, akár el is lehetetlenítik – mondja az előadásról annak megálmodója, Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, emellett az Európai Színházi Unió elnöke.
– A jelenre hangolva Aiszkhülosz A leláncolt Prométheuszának kórusát átalakítottam a main-stream média képviselőinek csapatává, újságírókká, tévésekké, akik úgy adják el ezt a történetet, mint valamilyen nagy szenzációt. Úgy nevezem őket: hírcápák, akik a megrendelők érdekének megfelelően elferdítve mondják el a sztorit.
Prométheuszt nem sziklához kötöttük ki, mint az eredeti történetben, hanem egy nukleáris kutatóközpontba visszük, ami valahol a világ végén van, legyen az Antarktisz vagy Alaszka, mindenesetre nehezen megközelíthető helyen, ahova csak kiváltságos újságírók meg tévériporterek juthatnak el. Ott sugarazzák Prométheuszt. Ókeanosz, Hermész, Héphaisztosz próbálja rávenni, hogy jobb lenne a hatalommal nem szembefordulni, hanem követni azt, mert különben… De ő ragaszkodik ahhoz, hogy a tudást, azaz a tüzet meg kell osztani.
Erre tevődik rá Samuel Beckett Katasztrófa című drámája, ez a mindössze háromoldalnyi, négy jelenetből álló darab, amelyben egy rendező, egy asszisztens meg egy világosító folyamatosan módosítja a főszereplő helyét, helyzetét, pozícióját – akinek amúgy nincs is szövege.
A rendező állandóan elégedetlen, az asszisztens állandóan jegyzeteli, hogy mit kell módosítani, közben ide-oda tologatják a színészt. A világosító, akit egyébként Lukácsnak hívnak, mint a négy evangélista egyikét, hozza és állítja be a fényt. Addig mozgatják a színészt, amíg a keresztre feszítés pozíciójába nem állítják, amitől aztán rendkívül elégedetté válik a rendező, aki tulajdonképpen egyfajta Zeusz, az asszisztense pedig amolyan Héra. Így kötődik össze az ókori görög Prométheusz-mítosz szenvedéstörténete a keresztény passióval. De a végén a fényt megosztják a közönséggel…
Tompa Gábor A velencei kalmár rendezése közben Kolozsvárott Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház
Akinek ez nem eléggé csábító, annak azt tudom hozzátenni, hogy a színdarabot több nyelven adják elő – hiszen három társulat, jelesül a Kolozsvári Állami Magyar Színház, az SNT Drama Ljubljana és a Konstancai Állami Színház közös produkciója. De a magyar, román és szlovén nyelv mellett egy negyedik is felhangzik az előadásban, hiszen a Beckett-színművet, amelyet Kali Ágnessel dolgozott át Tompa Gábor, angolul adják elő a színészek. Megnézhetjük június 20-án a fővárosi Thália színházban, június 22-én pedig Gyulán. Mégpedig – és ennek lényegére rá is kérdezek – feliratozva.
Mi 1995 óta fordítjuk az előadásainkat, hiszen bár magyar színház vagyunk, azt gondolom, hogy minden kolozsvári színházának kell lennünk.
Eleinte fülhallgatóban lehetett hallani a szöveget, de az sokszor nem hozta a várt élményt, hiszen nehezen lehetett összehangolni a darab pillanatnyi hangerejével. Ellenben a feliratozás nagyon jó újítás. Nagyjából 2000 óta minden előadásunkat nemcsak román, hanem angol nyelvre is lefordítjuk, ami nagyon megnövelte és változatosabbá tette a közönségünket. Nagyon sok román és külföldi diák, vagy csak a városba látogató érdeklődő jön el az előadásainkra. Kolozsvárott kétévente megrendezik az Interferenciák Fesztivált, ahol mi javarészben magyarul játszunk, de angolra és románra is lefordítjuk a darabot, de van olyan is, amit románul játszunk, akkor azt magyarra, angolra, franciára fordítjuk. A feliratozás szerkesztési kérdés: a szöveg három felületen jelenik meg, hogy mindenki lássa, akár a földszinten, akár az erkélyen van helye. Ez Európának már elég sok helyén hasonlóképpen működik. Sajnálatos, hogy a Kolozsvári Nemzeti Színház, amelynek javasoltam, hogy fordítsa le magyarra az előadásait, ezt nem teszi meg, azzal a kifogással, hogy nincs, akivel működtesse. Pedig nagyon egyszerű technika, és igenis érdeke lenne a Nemzetinek, hiszen sok olyan magyar járna oda, aki nem tud jól románul, vagy egyáltalán nem ismeri az irodalmi nyelvet. Ez egyébként nagyszerű módja lehetne az egymás felé közeledésnek. Nagyon sok román diákot ismerek, akik elkezdtek magyarul tanulni, és talán többet járnak a mi előadásainkra, mint a Nemzetibe.
A kolozsvári Nemzeti Színház tartózkodó üzemmódján akár meg is lepődhetnénk a XXI. század egyötödén túl. Ám a multikulturalitás egyensúlya sajnos legtöbbször még mindig el szokott tolódni egyik részes fél irányába. Ezen is igyekszik javítani az immár tizedik alkalommal, ezúttal Magyarországon megrendezendő Színházi Olimpia. Vajon sikerül-e egymás mellé rendezni olyan, más-más közegből érkező társulatokat, amelyeket a nagyvilág legutóbbi történéseinek prizmáján keresztül nézve nem neveznénk barátinak?
Vannak problémák. A háború kellős közepén nehéz. Vannak olyan ukrán színházak, amelyek egyszerűen nem működnek. Az odesszai társulatot hiába hívjuk meg, a teljesen működésképtelen harkovit pedig még inkább. Ugyanakkor vannak színházak, ahogyan mi is, amelyek befogadnak ukrán művészekkel létrejött előadásokat. Az orosz színházak társulatai nem kapnak vízumot. Létezik a – szerintem nem túl helyes – kirekesztés, mint például a sportolóké: vagy kizárják őket, vagy nem írják ki, hogy melyik országot képviselik…
Kényes a helyzet, persze, de azért nem kellene Csajkovszkijt vagy Bulgakovot, a nagy orosz zenét vagy dramaturgiát kiszorítani a műsortervből,
hiszen mi közük nekik az egészhez. Az lenne az ideális, ha politikai okokból nem szabotálnánk az ilyen rendezvényeket. Előfordultak a MITEM-en is különféle manifesztumok, amelyek nem tartoznak a művészet szférájába: mindenféle üzeneteket küldtek a művészek – de ezt ott megengedhették maguknak, ami azt bizonyítja, hogy e rendezvények nyitottak, és nem politikai alapon történik a beválogatás, hanem a művészi teljesítmény alapján.
Mondja mindezt egy olyan színidirektor, akinek San Diegótól Philadelphiáig, Bécstől Tokióig számtalan színházban játszották a rendezéseit – miért kételkednénk szavaiban? Beszélgetésünk végén egy történetet oszt meg a színházlátogatókról.
A III. Richárd legjobb fogadtatása Szöulban volt, ahol ötször játszottuk, minden alkalommal telt ház, kilencszáz néző előtt. Maximális figyelemmel kísértek egy általuk ismeretlen nyelven megszólaló előadást, és a legkisebb árnyalatokra is reagáltak, olyan játékokra, amelyekre sem Kolozsvárott, sem Budapesten, sem Bukarestben nem figyelt fel különösebben a közönség. A tiszteletről és fegyelemről pedig mindent elmond, hogy az a három néző, aki az öt előadásról összesen eltávozott, levetett cipővel, hosszú perceken keresztül lopakodott kifelé a nézőtéren, hogy ne
zavarja sem az előadást, sem a többi nézőt…
Nyitókép: Jelenet a Prométheusz '22 előadásából Fotó: Biró László/Kolozsvári Állami Magyar Színház
