Miskolc nemzetközi filmfesztiválját már régen nemcsak Borsod-Abaúj-Zemplén megyében ismerik, az előző évtizedben országos hírnevet vívott ki magának. Méghozzá ténylegeset, a hírnév ugyanis nem a provinciális módon értendő: Kelet-Közép-Európa egyik legmérvadóbb filmes seregszemléje akár már a Karlovy Vary-i vagy a szarajevói filmfesztivállal is felvehetné a versenyt. Igaz, a koronavírus-járvány miatt 2020-ban nem rendezték meg, de tavaly – szerényebb körülmények közepette és a múltbélinél kevesebb sztárvendéggel – visszatért a filmes pörgés a Bükk-vidéki nagyváros központjába. Idén szeptember 9–17. között, az elmúlt évek programjához igazodva több szekcióban vetítették az A-kategóriás filmfesztek (Cannes, Berlin, Velence, Sundance) legizgalmasabb alkotásait, miközben új magyar premiereket tartottak és számos rövid-, animációs- és dokumentumfilmet tűztek műsorra.

Hétköznapi kudarcok
 

Mintegy két évtized alatt már az összes klisét megírtuk róla: filmfesztivál, északi megyeszékhely, acélváros, vasöntöde, a magyar filmesek Mekkája, gyűjtő- és találkozási pont. Közhely ide vagy oda, arról sem szabad megfeledkezni, hogy Miskolc valódi örömforrást nyújt a nézőknek, akik évről-évre megtöltik az egykor Béke moziként ismert Művészetek Háza három, valamint a valahai ipartestületi székházban működő Csodamalom Bábszínház egyetlen vetítőtermét. Az alkotások nemcsak élvonalbeli mustrák legjobbjai, hanem gyakran a következő évi Oscar-díjátadó befutói – a magyar származású amerikai filmes, Sian Heder CODA című nagyjátékfilmjét tavaly például itt láthatta először (és szinte kizárólagosan) a hazai közönség, idén márciusban pedig három Oscar-díjat nyerve (legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb férfi mellékszereplő) az első olyan streaming-szolgáltató által gyártott produkció lett, amely megkapta a legjobb film díját.

„Az ember még azt is elfelejti, hogy mennyire közeleg a vége felirat, de hát, reméljük, hogy még sok lesz a vége felirat előtt és nyújthatok a közönségnek olyat, aminek még örülhet, amin nevethet, sírhat. Nagyon köszönöm a közönség szeretetét, amit mindennap érzek – akár az utcán, akár a színházban a tapsból, akár itt, most, ebben a pillanatban. Nagyon-nagyon köszönöm, hogy ilyen jó szívvel vannak hozzám” – Molnár Piroska Kossuth-díjas színművész akár a legrangosabb amerikai filmművészeti elismerés kiosztóján is elmondhatta volna ezt a köszönőbeszédet, amelyet az életműdíja átvételekor osztott meg a miskolci közönséggel, a nyitónapon. Rófusz Ferenc, A légy című Oscar-díjas rövid animáció rendezője a zárónapi díjkiosztón vette át az életmű-kitüntetését.

Állatok és emberek

Habár Miskolcon régi tradíció, hogy az életmű- vagy a különdíj elismertjének filmjével nyílik a fesztivál, Molnár egyetlen munkáját sem láthatta a CineFest közönsége, de a régióközponttól alig 60 km-re található Ózdon született alkotó díjazásához használt showreel sem mutatott fel sokat a gazdag filmes-tévés alakításaiból – holott mintegy százhúsz mozgóképben tűnt fel az elmúlt évtizedekben. Tom George brit rendező – a versenyprogramon kívüli alkotásokat tömörítő Kitekintő szekcióban vetített – debütálása, az Ecc, pecc, ki lehetsz? című Agatha Christie-parafrázisba oltott fekete komédia ettől függetlenül szép löketet adott a mustrának, a Sam Rockwell, Saoirse Ronan és Adrien Brody sztárparádé lenyűgözte a közönséget. A nyitónap második filmje, a Vesper című litván–francia–belga disztópia, amely a távoli jövőben játszódik, amikor a Föld ökoszisztémája már összeomlott, egy olyan kislányról szól, aki arról álmodozik, hogy a laboratóriumában előállított szintetikus növényekkel menetjegyet válthat a Citadellára, ahol a szép új világ elitje a sötét középkort idéző valóságtól távol, a szolgálatukra kifejlesztett humanoid lények, a „töltelék” társaságában él. Kristina Buožytė litván rendező, aki az Eltűnő hullámok című filmjéért 2012-ben már díjat kapott Miskolcon, arról beszélt a vetítést követő közönségtalálkozón, hogy francia alkotótársával, Bruno Samperrel „kifejezett moziélményt” szerettek volna adni a nézőnek, és olyan sokáig keresték a szívükhöz közel álló témát, valamint a legmegfelelőbb helyszínt, hogy már úgynevezett „fejlesztési pokolba” kerültek. A kétórás játékidővel rendelkező Vesperben hangsúlyos a filmzene (1 óra 20 percen keresztül hallani, a zenei betéteket Lengyelországban rögzítették egy szimfonikus zenekarral).

Tőlünk idegen világba kalauzolt Li Zsuj-csün kínai rendező Porrá leszünk című játékfilmje is, amelyben a tárgyilagosan csak „harmadik testvérként” bemutatott középkorú protagonista házasságát követhetjük nyomon. A Kína északnyugati csücskében található Kanszu prérividékén forgatott dráma erős realista érzékkel nemcsak a családja által kizsákmányolt és megalázott Ma és az inkontinenciától szenvedő és meddő Guiying kapcsolatáról, hanem arról a megkapóan szomorú rögvalóságról is állításokat fogalmaz meg, amelyben élniük-halniuk kell. A pár búzát, kukoricát vet, majd takarít be, vályogházat épít a szakadó esőben, miközben kőkeményen megdolgoznak a napi betevőért és foggal-körömmel harcolnak nehezen kivívott és megtartott szabadságukért. A lengyel veterán, Jerzy Skolimowski az EO című játékfilmjében ugyancsak különleges főszereplőt választott: egy közönséges szamarat, amelyet előbb egy cirkuszból mentenek ki, majd Down-szindrómás gyerekek élményterápiáján használják, mígnem el nem szökik a kietlen erdőbe, ahol vadászok leselkednek rá. „A szamár tehet mindenről” – üvöltik nem sokkal később egy futballmeccsen a vesztes fél szurkolói, akik kis híján agyonverik, de hősünk ebből is kikecmereg, hogy aztán egy lengyel kamionsofőr közreműködésével eljusson egy olasz családhoz. A markáns – vöröses árnyalatú – képi világgal és bőséges komolyzenei aláfestéssel operáló alkotás nemcsak egy állatról, kódolt előítéleteinken és kulturális ellentéteinken keresztül rólunk szól. (Rövid ideig egy másik szamár is feltűnt a CineFesten: Michelangelo Frammartino A barlang című, a Biennale zsűrijének különdíjával jutalmazott, nézőpróbáló fikciós doksijában.)

Az amerikai Max Walker–Silverman első nagyjátékfilmje, A szerelmesdal azt hozta, amit egy Sundance-filmtől várhatunk: a hétköznapokat tematizáló, a filmnyelv megújításával kísérletező, humortól sem idegenkedő, egyetlen főszereplőre épített kamaradráma. Belgium Oscar-nevezettje, a Közel a cannes-i zsűri nagydíját elnyerve került a miskolci közönség elé: Lukas Dhont egy kiskamasz barátpárról mesél, amelynek egyik tagja öngyilkosságot követ el. Spanyolország Oscar-nevezettje, az Alcarrás egy katalán településről szól, ráadásul katalán nyelven forgatták – Carla Simón alkotása valóban megérdemelne valamennyi rangos díjat. A luxemburgi Vicky Krieps nagyszerű alakítást nyújtott Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné szerepében a Fűző című portréban, amelyben Marie Kreutzer osztrák rendező azzal játszik el, hogy miként alakulhatott volna Sisi élete, akárcsak a kínai Tang Wei és a dél-korai Park Hae-il által játszott szerelmespár Pak Cshanuk dél-koreai rendező A titokzatos nő című misztikus szerelmi történetében.

Fűző

 

Egyszer fent, egyszer lent…

A Miskolcon bemutatott magyar filmek közül Lévai Balázs és Tiszeker Dániel közös rendezését, a Nyugati nyaralást fogadta a leghangosabb siker. A „hidegháború a forró nyárban” felütésre készült, a ’80-as évek Balatonján játszódó vígjátékát az alkotók is elkísérték a CineFestre, ahol arról beszéltek, hogy „közönségfilmeket” szeretnek készíteni, ami „azt jelenti, hogy a végén a közönség dönti el, hogy ez sikerült-e”. Mint mondták: éppen ezért nagyon jó volt hallaniuk, hogy a teltháznyi közönség milyen sok reakciót adott Mészáros Máté és Pokorny Lia első nagyjátékfilmes főszerepére.

Nyugati nyaralás

 
A fesztivál legerősebb darabja, Szakonyi Noémi Veronika debütálása, a Hat hét című nyílt örökbefogadásról szóló realista dráma ténylegesen megrázta a befogadókat, akik nemcsak a Földessy Margit színitanodájából kikerült Román Katalin profikat megszégyenítő alakítására, hanem az alkotók és a téma bensőséges kapcsolatára, a jelenség érzékeny megközelítésére is felkapták a fejüket. Szakonyi meg alkotó- és élettársa, Vincze Máté Artur a premiert követő beszélgetésen és a zárónapi sajtótájékoztatón is beszélt arról, hogy tudatosan nem foglalkoztak az abortusszal, s bár a főszereplő élsportoló, a sportfilmeket csak annyiban vették alapul, amennyire elengedhetetlen volt. Vastapsot kapott Csoma Sándor rendezése, a Magasságok és mélységek is, amely Erőss Zsolt hegymászó életéről és családjáról az özvegy, Sterczer Hilda szemszögéből mesél. A gyásztörténet centrális figuráját megformáló Pál Emőke alakítása szépen ellensúlyozza a rendezői elképzelés és a dramaturgia bukkanóit.
 
Magasságok és mélységek – a közönség
Fotó: HORVÁTH CSONGOR
 

„A magyar szinkron a magyar nyelv végvára, a nyelvművelés netovábbja” – ezt már Kárpáti György filmes szakember mondta a hazai szinkronmunkáról a Magyar hangja… premierjén. A dokumentumfilm producereként elárulta: az ősztől korlátozott moziforgalmazásba kerülő munkában negyven alkotóval összesen negyvenhárom órányi nyersanyagot forgattak. Az egyik szereplő, Molnár Piroska a közönségtalálkozón elárulta, hogy ugyanazt a kihívást látja a szinkronban, mint bármelyik munkában, és leszögezte, hogy számára nem létezik a szinkronszínész vagy sorozatszínész fogalma. A szakma válságáról csak néhány mondat hangzott el a filmben, de Molnár Piroska, Galambos Péter, Csőre Gábor és Kálid Artúr színművészek kerekasztal-beszélgetése is csak érintőlegesen foglalkozott a problémával. Oláh Kata doksija, az Aki legyőzte az időt – Keleti Ágnes azonban ízig-vérig hiteles és alapos munka, amely elmondja a világ legidősebb olimpiai bajnokának teljes életét. A hazai tornasport legeredményesebb sportolójának szülei fiút vártak, ezért édesapja fiúsan nevelte és sportolót akart faragni belőle, de végül csellista lett belőle – vagyis lett volna, ha a négyórányi gyakorlás után nem esett volna olyan jól neki a tornászás. Igaz, a most 102 éves Keleti a rendszeres tornát csak tizenhat évesen kezdte, és rengeteg sérelem és igazságtalanság érte a második világháború idején, de az 1950-es évekre a világ legjobb tornásznőjének számított. „Ha elég szerény vagy, az élet megjutalmaz!” – üzente az ötszörös olimpiai bajnok, akinek küzdőszelleméről divattervező fia, Bíró-Keleti Rafael beszélt.