Boldoggá tett, de meg is lepett a jelölés – meséli Budai Lívia –, hiszen itthon kevesen, s leginkább zenei körben ismerik a pályámat, még a Prima-díj kuratóriumának tagjai közül is sokan rácsodálkoztak az életrajzom gazdagságára.
Budai Lívia pályája során sikerrel szerepelt a világ operaszínpadain, a New York-i Metropolitanben, a Veronai Arénában, a milánói Scalában, s olyan partnerekkel énekelhetett, mint Montserrat Caballé, Mirella Freni, Joan Sutherland, Fiorenza Cossotto, Luciano Pavarotti, Plácido Domingo, José Carreras, Jevgenyij Nyesztyerenko. Mindenütt nagy tetszést aratott bársonyos alt hangja, s magával ragadó színészi alakítása. Felejthetetlen Ebolik, Azucenák, Kundryk, Juditok fűződnek a nevéhez.
Mindig arra ösztönzöm a fiatalokat, hogy próbáljanak meg minél jobban belebújni az adott figura bőrébe – magyarázza. – Könnyebb a dolga persze annak, akinek megvannak az atmoszférateremtéshez szükséges adottságai, de e téren is sokat lehet fejlődni. Épp ezért fontos, hogy a szerepre készülve idézzenek fel az életükből hasonló eseményeket, vagy mások élményeit feldolgozva használják a fantáziájukat. Utolsó szerepeim között volt például a Pikk Dáma Grófnője és A kármeliták Perjelnője, mindkét alakítás végén meg kell halnom a pódiumon. Kikérdeztem előtte orvos ismerőseimet, hogy pontosan tudjam, a szívinfarktus alatt hogyan kapkodja valaki a levegőt, s miként sóhajtozik egy rákos beteg. Csajkovszkij operájában hitelesen kell megjeleníteni a rémületébe belepusztuló hősnőt, s Poulenc darabjában hiába vannak ott a kottában a jajszavak, nem lehet mindegyik ugyanolyan… Annyi játéklehetőség van ezekben a figurákban, hiszen mindig más a rendezés s mások a partnerek!
Bárhol is szerepeltem, igyekeztem a kollégáim összes rezdülésére reagálni, hiszen így teremtődik meg a kellő színpadi feszültség.
Már pályakezdésemkor jellemző volt rám, hogy a zenéből, a szövegből kiindulva kezdtem megformálni az adott figurát, s a hangomat is a karakterhez szabtam. Ha pedig a színészi játék azt kívánta, sosem zavart, ha egy hang nem sikerült tökéletesre. S bár a magánéletben gátlásos voltam, a színpadon sosem. Szívvel, szenvedéllyel teli nőalakokat keltettem életre. A hangom felismerhető, egyedi, a hangfajommal is szerencsém volt, hiszen szerintem a mezzók majdnem minden operában izgalmasabb karakterek, mint a szopránok…
Amneris szerepében az Aida előadásában
Zeneszerető családban nevelkedett, édesanyja zongorázott, nagybátyja hegedült, a nővére énekelt. Ő maga gyermekként folyton táncolt, balettozott, majd egy bokaficam miatt otthon unalmában énekelni kezdett, amit meghallottak a szomszédok, s szóltak a szüleinek, figyeljenek a zenei tehetségére.
Amikor Budai Lívia elvégezte a Zeneakadémiát, máris szerződtette a dalszínház, egyik első szerepe Kocsma Jenny volt a Koldusoperában. Ebben a darabban azonban nem tudta megmutatni, mi mindenre képes, így nem érkeztek a további felkérések… Rendszeresen járt szerepelni Bulgáriába, a meghívásokat egy versenygyőzelemnek köszönhette, s itthon még a Ki Mit Tud-on is sikerrel szerepelt. Azonban főszerepekre az Ybl-palotában hiába várt, négy év elteltével nekivágott hát a világnak.
Kis szerepekben nem lehet megtanulni ezt a hivatást… A dalszínházi mellőzésnek köszönhetem, hogy nincs olyan jelentős operaház Európában, ahol ne léptem volna fel. A Magyar Állami Operaház után a gelsenkircheni színházhoz szerződtem, ahol végre már számos operában kipróbálhattam magam.
Szerencsés voltam, mert egy évvel később a londoni Covent Gardenből kaptam felkérést, ahol Carlo Bergonzi partnereket énekelhettem el A trubadúr Azucenáját. Azután Verdi cigányasszonya sok évtizeden át velem maradt. Nagy sikert arattam, s ettől kezdve rendszeresen visszahívtak a Királyi Operaházba, és sorra érkeztek a felkérések más rangos dalszínházaktól is. A müncheni Bayerische Staatsoper szerződtetett, egy évtizedig voltam a társulat tagja, közben pedig például Berlinben, a Giocondában Laura Adornóként léptem fel, Plácido Domingóval. Ő mondta egyébként egy előadást követően, hogyha elveszíteném a gyönyörű hangomat, akkor színésznőként is megélnék. Domingo mindig nagyon jó partner volt, elképesztő kisugárzással. Szerencsére kevés olyan énekessel találkoztam – ilyen volt például Luciano Pavarotti –, aki minden előadáson csak saját magával foglalkozott. A többiekkel valóban együtt lehetett játszani. Azt sajnálom csak, hogy az újabb generációhoz tartozó Jonas Kaufmann-nal nem énekelhettem már együtt, pedig biztos, hogy az a tűz, ami mindkettőnkben lobog, különleges produkciót eredményezett volna…
Számtalan rendhagyó darabban is részt vett, s mindig az alaposan átgondolt előadásokat szerette.
A gondosan felépített, többletjelentést hordozó színpadra állításokban mindig örömmel vettem részt, s ha szükség volt rá, akár a nehézségeket is vállaltam, mert ezeknek láttam és látom ma is az értelmét. Akadt produkció, ahol Klütaimnésztraként tolószékbe kényszerültem, s a mükénéi királynőt az arisztokraták biggyesztett szájtartásával keltettem életre.
A Káťya Kabanovában vízzel töltötték meg a színpadot, ahová kétlovas szekéren érkeztem. Azucenaként a szememet is kiszúrták a kínzási jelenetben. A Pikk Dáma Grófnőjeként abroncsos ruhában másztam meg roppant magas lépcsőfokokat, miközben figyelnem kellett arra, hogy kellő méltósággal lépkedjem…
Szerettem a Marseille-ben bemutatott nyolcórás A trójaiak-előadást is, Berlioz együtt színre került két operájában Cassandrát alakítottam. Akad olyan berlini ismerősöm, aki máig emlegeti azt a Gioconda-előadást, amelyben a címszerepet játszó énekesnővel egymásnak feszültünk a szeretett férfiért. Pezsgett a színpad, s elképesztő ováció harsant fel a duettünk után. Ahogy idősebb lettem, jöttek a gonosz, rosszindulatú, bosszúálló, kötekedő figurák: Heródiás, Kabaniha… ezekben a nőalakokban mindazt ki tudtam élni, ami a való életben hiányzott belőlem. Hetvenévesen Aachenben a Pikk Dáma Grófnőjével búcsúztam a színpadtól, de az a rendezés már nekem is túl modern volt… Kevés szerep maradt ki, rengeteg felvételem született, büszkén és boldogan tekinthetek vissza a pályámra.
Még hozzáteszi: igazán sajnálja, hogy ritkán kérik ki a tanácsát a fiatalok, hiszen több mind négy évtizeden keresztül állt színpadon, s akadtak olyan szerepek, amelyekben két-háromszázszor is pódiumra léphetett.
Sokszor azt tapasztalom, hogy megtanulják a szövegeket, de fogalmuk sincs arról, hogy mit énekelnek. Emlékszem, akadémistaként mi állandóan a harmadik emeleten ültünk a dalszínházban, figyeltük Komlóssy Erzsébetet, Tiszay Magdát. Ma pedig érdektelenséget látok, megelégszenek azzal, hogy elsajátítják a szerepet, azután csak sétálnak a színpadon, szenvtelenül formálnak gyönyörű hangokat, de nem teremtik meg a figurát, a drámát a pódiumon. Akkor az ember már inkább fölteszi otthon a lemezt… Az igazi nagy művész tud a hangokkal mit kezdeni, nem csupán elénekli őket.
Nyitókép: Budai Lívia operaénekesnő
Fotók: A művész archívumából
