Akik hatvanegy évvel ezelőtt látták a színházban, ma arra emlékezhetnek: számtalan alkalommal szakította félbe múltba merengő, örömkönnyes taps az előadást.

Az elsötétítéskor egy résnyi ragyogás volt az ifjúság… – énekelték a színészek a színpadon és a nézőtéren fiatalok, középkorúak, aggastyánok, akik túlélték a második világháborút, Budapest ostromát – pontosan értették Vas István múltat visszaálmodó, tegnapi életünk emlékét, hangulatát őrző, verssorokba kordázott üzenetét.

Isten veled Budapest, te édes, / Isten veled, édes életünk… – búcsúzott keserédes nótával a romos Budapesttől Sennyei Vera, a ma már csak a szépkorúak emlékeiben élő elbűvölő színésznő, aki 1961-ben szívbe markolóan idézte a nézők emlékezetébe a hajdani, a kommunista agyrémállamot megelőző, és minden ellentmondásával együtt is a népi demokráciánál vonzóbb, élhetőbb, kulturáltabb, valamikori pest-budai polgári életet: Mégis fáj, hogy pusztul, fáj búcsúzni – Isten veled, édes életünk!

Az 1967. szeptember 21-én bemutatott Egy szerelem három éjszakája című mozidarab alkotóinak – Hubay Miklós forgatókönyvíró, Révész György rendező – sikerült a színpadon sikeres zenés tragédiából filmes zűrzavart, túlszínezett, giccses munkásmozgalmi szomorújátékot farigcsálni.

Három helyett csak egy szerelmes éjszakáról mesél a film. A zenés tragédiában Júlia szerelmes polgárlány, a filmben (a nagyon tehetséges, igéző mosolyú, főiskolás Venczel Vera vergődik a lehetetlen szerepben) fedett kommunista mozgalmár, aki szerelmének sem vallja be magányos, éjszakai jövés-menésének okát, célját. Bálint, a költő a filmben katonaszökevény, hol itt, hol ott lakik, néha saját lakásában, néha francia katonaszökevény barátja társaságában egy nagyúri kastélyban. Rendőrségi kihallgatásakor kiderül: tökéletesen ismeri a földalatti kommunista párt konspirációs szabályait, ennek ellenére a bérház kapuja előtt söprögető, mindenre árgus tekintettel figyelő, feltűnően rossz arcú házmesternek azonnal bevallja: Megszöktem…

A rabkatonákkal, civilekkel zsúfolt vonatról parancsra leugrálnak az őrség tagjai: váratlan bombatámadás. Gyönyörűen fotografált látvány: lángba borulnak, levegőbe röpülnek az üres vagonok.

Mintha vásári giccsfestő pingálta volna időnként színesre a filmet. Sennyei Vera (Melitta) hangját, az édes-bús, múltidéző nótát halljuk a filmben, régi gramofonon forog a recsegő-torz hangú hanglemez, és látjuk a Dunában kacsázó ladikban, üvegből pálinkázó, elegáns, részegen tántorgó Béres Ilonát (Melitta).

1961-ben a Petőfi Színházban arról muzsikált ez a zenés tragédia, hogy 1949-ben nemcsak a régi rosszat, de a régi jót is lekaszálták, tövestől irtották ki a kommunisták, és a születő új rosszban, a népi demokráciában elvétve található csak némi új jó. A film alkotói mindenestől eltüntették az eredeti történetből a régi jót, a mozivásznon maradt a régi nagyon rossz.

A korabeli kritikusok is érezték a bajt: író és rendező zsákutcába kormányozták a történetet, a történelmet. „Alakok tűnnek föl, anélkül, hogy jelenlétüknek a mű mondandójára, a cselekmény alakulására bármi hatása lenne: például a rokonszenves öreg festő, a meglepően jólszituált francia szökevény.” (Élet és Irodalom, 1967. szeptember 23.) „…a töredékekből – szerintem – nem épült fel, a film más dramaturgiája szerint, új mű, hanem néhány jó, hiteles és megragadó, s számos kitalált, hatásvadász és minden szempontból logikátlan epizód kavarog a szemünk előtt.” (Köznevelés, 1967. október 6.) „…ebből a mondvacsinált jelenetből (a züllött Melitta a csónakban) nem lett egyéb, mint néhány szép hajnali vízi-kép, és egy nagyszabású csinálmány, amelyet jószerivel meg sem lehet érteni, hiszen sem nem realitás, sem nem jelkép.” (Filmvilág, 1967. október 1.)

És mégis, mindezek ellenére érdemes fél évszázad múltán újra megnézni ezt a régi, furcsa-rossz magyar filmet. A tehetséges író és filmrendező fejet hajtva próbált megfelelni a korszak időkapszulába zárt politikusai ostoba követeléseinek, de a tehetség rossz történelmi korszakokban, szabadsághiányos légkörben sem vész el, csak átalakul. Ez a film a színészek filmje: csodálatosan tehetséges magyar színészek múltba röpítő mozivarázsa.

A kietlen tájon átrobogó marhavagonban összezsúfolódva gubbasztanak rabkatonák, civilek: Rajz János, Gyenge Árpád, Tomanek Nándor, Szénási Ernő, Koltai János, Horváth József… Néhány percben félmondatokba, tétova mozdulatokba, izzó, szomorú, lemondó, vágyakozó tekintetekbe sűrített emberi életutak: önálló életet élő, megrázó, háborús kisfilm a nagy filmben.

Kállai Ferenc zseniálisan hideg, halszemű, riasztóan vesékbe látó nyilas nyomozó: színészi remeklése sajnos csak politikai látványbetét a követhetetlenül zavaros történetben. De a színészi remeklés: feledhetetlen.

Mensáros László a filmben háromszor öt másodpercig látható-hallható: hajdan élt szomorú szemű pesti polgár, újságot olvas a kávéházban. A hangoskodó fiatalembert csendre inti: Hallgasson már, kérem! A lóversenyen barátjuk megmentésére gyorsan pénzt nyerni akarókat felvilágosítja: Hétköznap délelőtt?
A korrupt őrmester lefizetésére elegendő pénzt honoráriumukból remélő költőket atyaian figyelmezteti: Egy vers tíz pengő! Mensáros László színészi alakítása 1967-ben néhány másodperces, finomrajzú emlék a régi világból: kulturált, művelt, bölcs pesti polgár – a régi jó a régi Magyarországon.

Major Tamás a mozidarabban sima modorú kávéházi pincér, úgy jön-megy a vendégek között, mintha ott se lenne. Szeme sem rebben, amíg hallgatja Bálint buta kérdését: Mondja, vannak itt a kávéházban rendőrségi besúgók? Major Tamás a harmincas években a budapesti Nemzeti Színház tehetséges, fiatal színésze, a világháború idején illegális kommunista, 1945-ben s még tizenhét évig a Nemzeti Színház nagyhatalmú igazgatója, 1962-ben politikai kegyvesztett. A film forgatása idején már csak nagyon tehetséges művész, aki sokat tud mindarról, amiről sokaknak csak homályos sejtései vannak. Bálintnak utánozhatatlanul fanyar, tapasztalatsűrű, egyéni hangsúllyal válaszol: Legyek őszinte? Vagyunk egypáran!

Vagyunk egypáran – akik az elmúlt száz évben, háborúban és békében elveszítették szüleiket, testvéreiket, gyerekeiket…, egypáran börtönbe kerültek, volt, akit kivégeztek…, egypáran tönkrementek, nyomorogtak, megőrültek, hitükben meghasonlottak, árultak és elárulták önmagukat, üldözöttek, kitaszítottak lettek saját hazájukban.

Amikor háború volt.

Amikor béke van.

Három lángolóan tehetséges, nagyon-nagyon különböző alkatú színész – Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Darvas Iván – elmebeteget szimuláló katona a filmben. A nyitóképben a kivégzést unott közönnyel vezénylő két tisztet késztetik kacagásra keserű bohóckodásukkal. A rabkatonákkal zsúfolt marhavagonban megtört életű társaik szívébe-lelkébe varázsolnak reményt könnyet-mosolyt fakasztó nótáikkal. A zárójelenetben Bálint szerelmének akarják elénekelni a halott költő üzenetét – de ami fontos, a vers már nem jut eszükbe. A háború soha nem múlik el nyomtalanul.

A béke sem.

A múltat, a jelent bűn elfelejteni, meghamisítani: égették szívünkbe a tanulságot 1967-ben, szomorú, keserű bohócmaszkban a mesebeli háromkirályok: Gáspár, Menyhért, Boldizsár – Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Darvas Iván.

Mindig a kortársaknak énekelnek, erről énekelnek a háromkirályok, ha újra megnézzük ezt a régi, furcsa-rossz magyar filmet.

Borítókép: Háromkirályok – Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Darvas Iván  Fotók: a szerző archívumából/Inkey Tibor