A bolond egy napja látszólag Adasról, a közönséges kispolgárról, a középkorú, kiégett, elvált irodalomtanárról szól, aki egy napba sűrítve éli meg a hétköznapok összes olyan, általunk is jól ismert jelenetét, amit a háta közepére sem kíván az ember. Kornyikáló, zenét bömböltető, falat fúró, füvet nyíró szomszédokba, lerázhatatlan ismerősökbe, megállás nélkül kellemetlenkedő útitársakba és járókelőkbe, a megértés halvány jelét sem mutató családtagokba, lökdösődő, tolakodó vásárlókba, unott arcú diákokba botlik, amerre csak jár. Bosszantó pillanatok egész sora kíséri minden lépését és gondolatát, melyek szusszanásnyi nyugalmat sem engednek a világ gyötrelmei elől reménytelenül menekülő antihősünknek.

A többi ember felé mutatott szőrszálhasogató hozzáállásával, beteges elégedetlenkedésével, kényszeres szokásaival, önpusztító viselkedésével elsőre nem lopja a szívünkbe magát ez az utálatos alak. De ahogy sorra követik egymást az emberek közti fájdalmas elidegenedést találó humorral tálaló jelenetek, a bogaras napi tevékenységeket bemutató pillanatok, az unos-untalan visszatérő, feloldást sohasem ígérő benső monológok, egyszerre csak azon kapja magát a néző, hogy Marek Koterski e briliáns filmje valójában nem is Adasról szól.

Ez a lehetetlen alak, ez a saját kínját mások kínjával enyhítő szánalmas figura csupán egy tükör.

Azt mutatja, amit a néző tesz, amikor a film után feláll a moziban, és rögtön toporzékolni kezd, amiért az előtte álló idióták túl lassan csoszognak a sorban. A néző, ha figyelmes, egy ponton túl észreveszi, hogy ez a kortyai vagy épp fenéktörlései számolásának szükségtelen jelentőséget tulajdonító és polgártársát szinte kötelességből utáló nyomorult panelhuszár ott él benne is. Ahogy az évei számával egyre távolodó boldogság visszaszerzése iránti hitvány reménykedés, a saját sorsa igazságtalanságának érzése, a mások bántásába átforduló önvád, a szeretetlenség szűnni nem tudó terhe, és ahogy a bosszúvágy is, ami legtöbbször a legkicsinyesebb formában tör utat magának. Bizony, ez mind ott él benne, és sokkal nagyobb erővel, mint gondolná.

 

Ebben a filmben egyetlen rövid jelenetet leszámítva semmi kapcsolódás, semmi melegség nem tapintható ki. Ez egy sajátos humorba mártott hideg és rideg világ. Nem gonosz, inkább csak ostoba. Némely esetben, például a tűpontos önkritika ritka felbukkanásaikor, még csak nem is ostoba: de gyenge, gyáva, hitetlen. Iszonyatosan, kilátástalanul evilági.

Egyvalami ordítóan hiányzik a műből. Akárcsak a legtöbb mai ember napjaiból.

Ami az egyedüli gyógyír e szürke hétköznapok álruháját öltő pokoli sivárságra: a túlvilág fénysugara.

Az isteni áldás ígérete. A mennyei feloldozás mozzanata. A felebarátok gesztusaiban megmutatkozó, de forrását tekintve nem földi eredetű szeretet. Efelé fut, még ha nem is tudja – önmagát sokszorosan kibuktatva – Adas is. Efelé fut a magát a főszereplő bőrében érző néző. El, el a sok hülyétől, a béke, a nyugalom szigetére. Nem tudják még, hogy amit keresnek, sosem jöhet el, ha csak nem nyílnak meg előbb őszintén e túlvilági szeretetre. Vagy másképp megfogalmazva: ha nem kezdik el az ittben és a mostban megteremteni azt, amit szüntelen az ottban és a múlt vagy a jövő távoli birodalmaiban próbálnak teljesen esélytelenül megvalósítani.

Adas, az önnön paródiájává korcsosult modern ember mi vagyunk.