Emlékszem, a Rádió Márványtermében adott már olyan hangversenyt, amelynek során a tragikus darabbal megríkatott néhány nézőt, az utána következő tréfás dalnál pedig együtt nevetett az egész hallgatóság…
Dalt csak úgy szabad énekelni, hogy abban a három percben az ember elmeséljen akár három felvonásnyi történetet, és annak részesévé váljon az egész publikum. Képesnek lenni akár ilyen erős hatások kiváltására is, nem könnyű. A dal nagyon intim, bensőséges műfaj, nincs jelmez, nincs díszlet, ketten vagyunk a zongoristával, néhány méternyire tőlünk pedig már ott ül a közönség, de épp ezért szeretem. S annyi gyönyörű dal van, szeretném minél többnek megmutatni a szépségét! Szeretem az orosz dalokat, szívesen énekelem Szergej Rahmanyinov dalait, idén a zeneszerző születésének százötvenedik, halálának nyolcvanadik évfordulójára emlékezünk, de ugyanígy szívesen fordulok Pjotr Csajkovszkij, Alekszandr Borogyin, Alekszandr Dargomizsszkij, Nyikolaj Rimszkij-Korszakov és Modeszt Muszorgszkij kompozícióihoz is.
Úgy tudom, nemcsak az orosz dalokat szereti…
A magyar kompozíciókat imádom, s bár ennyi év után sem tartom könnyűnek a magyar nyelvet, énekelve azért elboldogulok vele… Simándy József előadásában szerettem bele néhányba, azokat a dalokat én magam is műsorra tűztem. Az egyik kedvencem Kodály Háry Jánosából Marci bácsi bordala, az Ó, mely sok hal… kezdetű. Megszámlálhatatlanul sokszor énekeltem már, ezzel köszöntöttem például Melis Györgyöt egyik jubileuma alkalmából.
Amikor 1992-ben az Operaház tagja lettem, szeretettel fogadott a társulat, s miután rengeteget kellett énekelnem – hiány volt akkoriban baritonból –, hamar sikerült beilleszkednem.
Melis, akit nagyon csodáltam, eleinte – szokásához híven – roppant távolságtartó volt velem, de miután megnézett a Don Carlos Posa márkijaként, bejött az öltözőmbe, s azt mondta: „Én ebből a szerepből háromezer verziót kipróbáltam már, de amit Te csináltál az jobb volt!” Azt feleltem, a dicsérete számomra felér egy Kossuth-díjjal. – Csak eggyel?! – kérdezett vissza nevetve, s attól kezdve baráti lett a viszonyunk. Rengeteget tanultam tőle technikáról, színpadi szerepformálásról, hiszen elképesztő művész volt, ha éppen háttal állt a színpadon, mozdulatlan alakjából máris sütött a szerep lényege.
Fokanov Anatolij A pikk dáma Tomszkij grófjának szerepében Fotó: Juhász Attila/Magyar Állami Operaház
Ön is híres színészi játékáról, arról, milyen nagy figyelmet fordít egy-egy figura megjelenítésére. Nyáron pedig egy régi szerepében lép ismét színpadra, az idősebb Germont-ként. Tényleg huszonévesen énekelte először?
Igen, s jóval fiatalabb voltam a partnereimnél, Violettánál és a fiamat alakító tenoristánál is… Szerencsére a novoszibirszki Operaházban, ahol a pályámat kezdtem, kiváló maszkmesterek dolgoztak, kaptam szakállat, parókát, bajuszt, s az előadásokról készült képeken a feleségem sem ismert rám… Szóval már legalább négy évtizede, de újra és újra örömmel éneklem. Sok mindent tanultam ezeken a legelső előadásokon is, a novoszibirszki színház főzeneigazgatója, Izidor Zak rengeteget követelt a művészektől. Ő állította össze a repertoárt, a bemutatókat, a szereposztásokat.
A próbáira teljes szereptudással kellett érkezni. Az előadóktól elvárta, hogy kellően erős hanggal bírjanak, képesnek kellett lenni a háromezres dalszínházat áténekelni, s a legendás karmester nemcsak a technikára, a külsőre is figyelt. Ha valaki nem volt száznyolcvan centi magas, azonnal a rádiót ajánlotta neki. Azt vallotta ugyanis, hogy a színpadon illúziót keltően kell megjelenni.
Máig jó hasznát látom annak is, amit szülővárosomban, Magadanban az első mesteremtől, Jevgenyija Kragyinovától tanultam. Kiváló és nagyon kemény mezzoszoprán volt, előtte szólista pályát futott be a Bolsoj Teatrban, nála minden órán tökéletesen kellett teljesíteni. S akkoriban ahhoz, hogy valaki szerepelhessen, nemcsak énekesi, hanem karmesteri, zenepedagógusi és koncerténekesi diplomát is kellett szerezni. Novoszibirszk jó iskolát jelentett, hiszen a nem túl nagy társulatban mindenki sokat szerepelt, így fontos volt az állóképesség, a megfelelő technika. Mindez kiváló alap, hiszen úgy vélem, egy basszusnak, egy baritonnak a haláláig kell énekelnie… Ha ez nem sikerül, akkor egész életében rossz volt a technikája. Figyelek a napi gyakorlásra, testedzésre, s hogy mindig készen álljak bármilyen feladatra. Érdekes egyébként, hogy mivel én több szerepet énekelek sok évtizede – így a partnereim cserélődnek sorra. Scarpia lehettem már legalább tizenöt Tosca mellett, de Rigolettóként is temérdek Gildát tartottam a karomban a végső duettnél… A Traviatában 1991-ben vendégszerepeltem Budapesten, nagyon élveztem Békés András csodás rendezését, azzal az előadással később bejártuk a világot. Az eltelt évek során aztán legalább húsz Violettám volt, köztük Rost Andrea, Miklósa Erika, Szűcs Márta, Csonka Zsuzsa, Bazsinka Zsuzsanna… A mostani, júliusi Traviata-sorozatban új partnerrel, Sáfár Orsolyával énekelhetek.
Minden színrelépésnél azt vallom, a pódiumon a megfelelő hang, technika mellett szívvel-lélekkel kell belebújni a megformálandó figurába.
Szerencsémre fiatalon számos kiváló előadóval találkozhattam, így a művészi hitvallásról is volt mit tanulnom. Sosem feledem Jelena Obrazcova novoszibirszki Carmenjét, vagy azt, ahogy nagyon fiatalon – természetesen kiváló maszkkal – átlényegült A pikk dáma Öreg grófnőjévé…
A Csajkovszkij-operában Ön is lubickol….
A Verdi-szerepek mellett mindig nagy öröm, ha orosz operákban énekelhetek. Tomszkij grófot A pikk dámában már Novoszibirszkben is életre kelthettem, de nagyon szerettem az Operaházban Vagyim Milkov és a Volszkij fivérek megálmodta előadást, amelyet épp húsz esztendeje mutattak be. Ma is emlékszem, hogy amikor a második felvonás színpadképét meglátta a publikum, háromperces tapsvihar tombolt. Örülök, hogy ismét műsorra tűzi az Operaház, jövő februárban és márciusban lesznek az előadások, s hogy újra életre kelthetem ezt a figurát. Amikor Lamberto Gardellivel dolgoztam, a maestro mindig mondogatta, én olasz bariton vagyok, de más itáliai dirigensek, Rico Saccani, Pier Giorgio Morandi szintén ezt hangoztatták. Valóban Verdi, Puccini darabjai a legkedvesebbek számomra, de minden jó zenét szeretek, s minden új feladatnak örülök. A cél az, hogy a zenével elérjük a szíveket és a lelkeket, megszülethessenek az ihletett pillanatok, legyen szó operáról vagy akár dalokról…
Nyitó kép: Jelenet A pikk dáma operaelőadásából, középen Fokanov Anatolij
