A nézők, kritikusok, politikusok által egyértelműen sikertelennek, unalmasnak, elhibázottnak, modorosnak ítélt film bemutatója után állította ezt. (Filmvilág, 1968. augusztus 15.). Őszintén így gondolta, vagy okos-simulékonyan hazudta ezt a fellengzősen kétértelmű vallomást a filmrendező?

„Pergett a film, és a botrány szele süvített a nézőtéren. Tőlem a harmadik székről fölállt egy asszony és hangosan megjegyezte: »Ezt a hülyeséget! Azt sem tudom, ki kicsoda!« Néhányan rápisszegtek. »Maguk talán értik?« – nevetett gúnyosan a nő. »Ez a Jancsó mindig ilyen zavaros dolgokat művel.«” (Szabad Föld, 1968. március 28.)

Nem mindig! Az Oldás és kötés 1963-ban hiteles, szívszorító kortükör, az Így jöttem 1964-ben elgondolkodtató, fejbe vágó múltidézés, a Szegénylegények 1965-ben és ma is torokszorító remekmű, a Csillagosok, katonák 1967-ben izgalmas, mindig érdemes újra megnézni, vitatkozásra ingerlő mozidarab…

A Csend és kiáltás 1968-ban…

„Jancsó Miklós új filmje magán viseli alkotója egyéniségének jegyeit, de ahol ez az egyéniség ilyen kevéssé elfogadható tartalmat takar, ott előtérbe lép – a legjobb szándék feltételezése mellett is – a rutin.” (Hétfői Hírek, 1968. március 11.) „…hogy célját elérje, hogy szándékát megértsük, Jancsón is múlik. Meg kell zaboláznia magát, nehogy jószándékú kiáltására csak csend legyen a válasz.” (Magyar Nemzet, 1968. március 14.) „A Csend és kiáltásban a rutin került előtérbe az igaz, szívdobogtató művészet helyett.” (Lobogó, 1968. március 20.) Kemény szavak egy itthon és külföldön díjakkal többszörösen körülkoszorúzott, európai rangú filmrendező új filmjéről.

Minden kritikus és szakmabeli elismeri, hogy Jancsó Miklós kivételes tehetségű, nagy formátumú, különleges képességű filmrendező, de – nem mondják ki, óvatosan körülírják – a Hernádi Gyula Kiáltás című elbeszélése alapján készült Csend és kiáltás alkotói zsákutca. Eltűnt a gondolatgazdag tartalom, a szellemiség, a művészi sugallat, maradt az üres forma, a láthatatlan, tehetséget béklyózó zsákutca: lehet benne tétován, látványosan, lenyűgözően körbe-körbe járni, de út innen előre már nem vezet.

Csak sejtjük a cselekmény idejét és helyét: 1919-ben elbukott hazánkban a proletárdiktatúra, tombol a fehérterror – Jancsó Miklós filmje holdbéli magyar tájon, látványosan sivár vidéken „történik”. Igaza van a felháborodott nézőnek: a film utolsó pillanatában sem derül ki, hogy ki kicsoda, ki miért jön-megy, és mit akar. A csendőrparancsnok Latinovits Zoltánnak testvére, rokona, barátja Kozák András, a bujkáló, teszetosza vöröskatona? Törőcsik Mari és Drahota Andrea egymásba szerelmesek, vagy mindketten Kozák Andrásba? Mielőtt megszólalna, miért sétál némán minden szereplő – csendőr, paraszt, szépasszony, vöröskatona, civil nyomozó – fél percig körbe-körbe a kietlen pusztán? Törőcsik Mari miért pontosan ugyanazzal a hangsúllyal parancsolgat a vöröskatonának, mint a csendőrök: Szálljon fel! Szálljon le! Jöjjön ki!

Ebben a filmben ember és ember között nincs különbség: bábfigurák, magatartásképletek jönnek, mennek, sétálnak, szaladnak a rendező által kigondolt „táncrend” szerint.

Jancsó Miklós első hat filmjének forgatásán Somló Tamás volt az operatőr, aki a természetes fény mellett mesterséges fényforrást, terjedelmes lámpasort is használt. A kamera ezért csak száznyolcvan fokos szögben „látott”. A Csend és kiáltás kamera mögött ülő, tehetséges, elsőfilmes látványfelelőse, Kende János – kockáztatva a gyengébb képminőséget – csak természetes fényforrást alkalmazott, így a kamera háromszázhatvan fokos szögben tudott „körbeforogni”. Jancsó Miklós besétált a technikamámoros zsákutcába; érző, szenvedélyes, cselekvő emberek helyett csupán a kamera előtt nyomasztó egyhangúsággal körbe-körbe bolyongó árnyalakok művészileg megtervezett jövés-menését rögzítette.

A filmrendező írásban vállalt nyilatkozata szerint „mélységes meggyőződéssel” volt elkötelezettje a szocializmust építő népi demokráciának. A pártszolga filmkritikus a korábbi Jancsó-filmeket kísérő politikai viták után most elismerően hangsúlyozta: „Itt aligha lesz vita a film közvetlen politikai irányultságát illetően. Ideje: a Tanácsköztársaság bukása után, helyszíne: valahol az alföldi tanyavilágban. S a frontok is világosak. A fehérterror csendőreinek patriarkális modorú fasiszta kegyetlensége az egyik, a meghajszolt nép megalázottsága, végletes fizikai és erkölcsi szenvedése a másik oldalon.” (Népszabadság, 1968. március 17.)

A kommunisták téveszmés hitvilágában uralkodó dogma a „dicsőséges” Tanácsköztársaság. A hivatalosság, s a hívő pártemberek számára a filmben nem volt elég dicsőséges a Tanácsköztársaság emléke: „A filmet a Tanácsköztársaság évfordulójának napjaiban mutatták be. Így még sajnálatosabb, hogy nem vált méltóvá az ünnephez, amelyet felidézni hivatott.” (Lobogó, 1968. március 20.) A nézők kimondva-kimondatlanul tudták: sem a vörös-, sem a fehérterror nem így működött, nem így történt, nem ez történt Magyarországon 1919-ben. Akár jobbról nézem, akár balról: a film történelemhamisítás.

Kevesen látták a filmet, azok is hamar elfelejtették.

Nem érző, szenvedélyes, cselekvő emberek a film hősei, csak bábfigurák. De a bábfigurákat színészóriások játsszák.

Emberi pillanat a filmben: a rendező szándéka és a politikai hatalom elvárása ellenére a film leginkább hús-vér emberként viselkedő alakja a Latinovits Zoltán életre keltette csendőrparancsnok, aki – nem tudni, miért – próbálja megmenteni a bujkáló, lapító vöröskatonát. A csendőrrazzia idején a saroglyában, szalma alatt rettegő férfit szeretetrezgésű suttogással nyugtatja: Maradj bent! És megmenti – testvére, rokona, barátja? – életét: kiszabadítja a csendőrgyűrűből, és útjára bocsátja a szekeret.

Emberi pillanat a filmben: Törőcsik Mari néha szomorúan keserű, néha fájdalmasan szikrázó tekintete. A háttérben áll Törőcsik Mari, amikor a vöröskatona visszautasítja a csendőrparancsnok ebédmeghívását; jobbra-balra cikázik a színésznő szeme: a két férfi közötti háború kimenetelét figyeli. Törőcsik Mari szeme tükör: látjuk a halálfélelmet.

Emberi pillanat a filmben: a paraszti élet évezredes bölcsességével megszólaló Görbe János igazi parasztember: tudja, hol a helye, s mi dolga a világban. Nem sétál körbe-körbe, a rendező sem tudja kimozdítani fogata s lovai mellől. Határozott hangon utasítja rendre a köpködő vöröskatonát: „Fiatalember! Idejön, meggondolja magát és továbbmegy. Lődöz ide, lődöz oda. De mi itt maradunk. Mi mindig itt maradunk.”

Néhány emberi pillanat: „kilógnak” a filmből.

A többi néma csend.

Elgondolkozott a Csend és kiáltás filmtemetőbe süllyedése után Jancsó Miklós, hogy tehetséges művészként bölcs dolog „mélységes meggyőződéssel” egy téveszme bilincsével korlátozni gondolkodását, tehetségét, szárnyaló képzelőerejét?

Csend: Oldás és kötés, 1963.

Kiáltás: Szegénylegények, 1965.

És?

Borítókép: Jelenet a Csend és kiáltás c. filmből. Balra elöl Kozák András, középen Latinovits Zoltán, a háttérben Törőcsik Mari