Cseh Tamást „a magyar rock kultúra képviselői közül elsőként, vita nélkül befogadták a magyar egyetemes kultúra fellegvárába és művészetének értékeit, maradandóságát ma már senki nem vonja kétségbe” – írta már 1981-ben, a jelenkor pontos történetírója, a feledhetetlen Sebők János. Harmincnyolc éves ekkor a dalnok.

A dalok születését legendák övezik. A legendák forrása az emlékezet. Az emlékezet, mely éppoly törékeny és töredezett, mint a fennmaradt dokumentumok. Cseh Tamás és Bereményi Géza szinte az első pillanattól kutatják emlékezetükben a dalírás kezdeteit, és mindketten kialakítják erről az időről a saját mitológiájukat.

Az 1970. téli találkozásuk előtti időről, miután mindegyikőjüknek saját élete volt, nincs vita. Iskolák, zenekar és munkahely – kísérletek. Bereményi Géza, olasz–magyar szakos középiskolai tanári diplomával szinkrondramaturg, 1969-ben a Naponta más című antológiában már megjelent A svéd király című novellája. Dalszöveget van kedve írni. Mindeközben Cseh Tamás rajzot tanít, már megírják Erdély Miklósékkal az eredetileg Etienne, később Desiré című dalt, amelyet a megfelelő pillanatban csak elő kellett hívni a korai dalkészletből és megszülethetett az Ócska cipő. A hatvanas évek a készülődés évtizede – sűrű életút után találkoznak.

A közeg

Nem az életútról, hanem arról a közegről írok, amelyben a dalok születtek, amelyben éltek, amelyben alkottak. Az a különös alkotási módszer, amelyben az ezernél több új dal fogant, már jelzi azt a mezőt, amely rájuk jellemző. Bereményi Géza vallja, hogy egy belső ritmus, zenei dallam indította el az írást, ezért Cseh Tamásnak sokat kellett ismételnie a kész dallamot. A kész dallam után a dal rövid idő alatt megszületett, ha ez nem így volt, akkor eldobták. Nem példa nélküli a dallamra születő ihlet. Tüskés Tibor (Kincskereső, 1973) idézi Arany Jánost, aki vers és zene összekapcsolódásának fontosságáról írta, hogy azok a balladák sikerültek: „amelyek dallamát hordtam már… a dallamból fejlődött, mint egy gondolat… a még homályos eszme felködlésénél már ott volt a ritmus, a dallam… valami régi népdalhang, amely nem tudom, micsoda szimpátiánál fogva, éppen a szülemlő eszméhez társult, illett és semmi más…”

Benne éltek, kiszolgáltatottjai és élvezői voltak a konszolidációs dagonyának.

Azoknak a hatvanas éveknek, amelyről a börtönből szabadult Bibó István a következőket idézte: „Kérem, itt mi mézben élünk. Élni nagyon jól lehet benne, előrehaladni nagyon nehéz. Ezt kezdtem érezni. Hogy ebben a nagyon elviselhető variánsban, amiben mi élünk, ebben van valami demoralizáló…” Ez a tény volt a dalok tárgya. Pontos képes beszéd az életről. Még a közös dalírást megelőzően mindketten jártak a nevezetes Virágárok utcai házban, amelyről gyönyörű felidéző esszét írt a költő Ágh István 1989-ben: Erdély Miklós, „aki árokba taszított szellemi létével hasonlított hozzánk, és szívesen fogadott a kertben, és a körös-körül ablakos szobában feleségével, Szenes Zsuzsa textilművésszel együtt… ott láttam, ismertem meg Baksa Soós János KEX együttesét a Virágárok utcában. Abban az időben teleírták a falakat, aluljárókat krétával, festékkel: KEX!… Mi meg az egész éjszakát végigvitatkoztuk Jancsival, ő a kihívó, s némi bor segített forgatni elmepengéimet, hogy aztán hajnalban, az utcavégi, aszfaltos téren futballozásban oldódjunk föl, s hazamenjünk az igazoltatás után… Ott találkoztam a gimnazista héjból éppen csak előbújt Cseh Tamással.” 

Cseh Tamás képzőművésznek készült. Ifjúkori olajfestménye

Egy beépült fiatal költő jelenti ebben az időben: „Feladatom volt a heppening figyelés az Egyetemi Színpadon… ismert résztvevők: Balaskó Jenő és társasága, Haraszti és társasága, Kósa Ferenc, Csoóri Sándor, Cseh Tamás, Bereményi Géza, Csaplár Vilmos, Zaránd Gyula és egyetemista lányok, a társaság vezéralakja Szentjóby Tamás. Ők nyilvánosan nem publikálnak. Szégyenlistát készítenek a magukat pénzért eladó, azaz publikáló fiatal írókról, költőkről. Ők kéziratban gyűjtik a jó műveket…” Némi leselkedéssel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kiegészíthető a névsor, még ki mindenki volt Erdély Miklósék rendszeres vendége: Altorjai Sándor, Pilinszky János, Veress Gizi, Kukorelly Endre, Csurka István, Ajtony Árpád, Makovecz Imre, Parancs János, Jovánovics György, Lator László és mások.

A „nem publikálunk mozgalomhoz” sorolták magukat – igaz, hogy előtte már szóltak Cseh Tamás dalai Bacsó Péter filmjeiben (Szerelmes biciklisták, Nyár a hegyen), Jancsó Miklós Még kér a nép cannes-i nagydíjas filmjében pedig ő volt a dramaturgiailag fontos igric – Bereményi sikeres író volt,

de a dalokat illetően 1973-ig távol tartották magukat a hivatalos nyilvánosságtól. Ekkoriban csak filmforgatásokon, baráti társaságban, de egyre nagyobb visszhanggal énekelte Cseh Tamás a közös dalokat.

Az orvosi egyetemre járó nővér és a szülők az egyik szobát átengedték a képzőművésznek készülő fiúnak. Festőállvány, festékek szerteszét. A hígítók illata terjedt és a barátok csapata. Ide, a Villányi útra jött Szentjóby Tamás. Ő mondja: „Erdély Miklósnál találkoztam Cseh Tamással először. Meghívott magához azzal, hogy ő megmutatná a dalokat, illetve hát elénekelné a dalokat, amelyeket ő szerzett. Úgyhogy el is mentem, meg is hallgattam néhány dalt, és elővettem egy kis piros golyóstollat, kértem tőle egy papírost, és ráírtam, hogy szerződés. Én, Szentjóby Tamás koncertet fogok szervezni Cseh Tamásnak. Valami ilyesmi egyszerű kis mondat, dátum, aláírás, ő is aláírta. Énnekem semmiféle ambícióm nem volt korábban, hogy valakinek koncertet szervezzek, de amikor Tamás ott énekelt, akkor rögtön teljesen világossá vált, hogy ilyen nincs, ilyenfajta szerző nincs a köztudatban, és hogy ez őrületes sikeres lenne, hogyha megjelenne. Mondtam is neki, hogy nem kell itt semmi más, egy kis forgó zongoraszékre leülni középre, a körben ülő publikum közepébe, egy fejgéppel megvilágítani, és ott énekelsz fekete garbóban, ahogy ez Párizsban szokás. Erre a vízióra alapoztam ezt a szerződést.” Később már az Iskola utcai harmadik emeleti szívességi kölcsönlakásban sokadmagával hallgatta a dalokat Baksa is, majd invitálta a Párizs-kertbe, ahol a KEX együttes frontembereként színpadra hívta, ahogy aztán később a Citadellán vagy a nevezetes KEX-hajón is fellépésre is biztatta Cseh Tamást. Baksa körbetáncolta és – Szentjóby szavaival – megcsinálta őt. De 1971 őszén Baksa Soós János elhagyta Magyarországot… A hatvanas és hetvenes évek fordulóján fontos helyszínek voltak az egyetemek klubjai, az építészek Bercsényi utcai, a műszakisok várbeli, Szentháromság téri kollégiuma, ahol a menő zenekarok koncertjei és fiatal avantgárd alkotók kiállításai jól megfértek. A sokszorosított katalógusok egyikére a rendező S. Nagy Katalin, a neves szociológus, művészettörténész az író-rendező Bálint István 1969-es versét fénymásolta.

A budavárbeli kiállítás - rendezte S. Nagy Katalin - katalógusának címoldala, rajta Bálint István 1969-es verse

Bereményi Géza ezt a „kiadványt” ismerte, hiszen Bálint István verse nyomtatásban csak három évvel később, 1972-ben jelent meg. Időközben az Iskola utcában összeköltözve ontották a magyar szövegű dalokat. 1971 nyarán megírták a Lovagkor vége című dalt, melyet a rádióstúdióban – Jancsó Miklós filmzenéjének felvételekor – Cseh Tamás szalagra énekelt. Közkézen forgott, mint a többi Cseh–Bereményi dal, mígnem az 1990-es években, a Holmi című folyóiratban Koltai M. Gábor egyik tanulmányát az akkorra már közismert dal idézetével kezdte, a szerzők munkásságának tisztelőjeként. Kis idő múlva a fentiek akkor tudható részét, helyreigazításként leírta, Bálint Istvántól elnézést kérve, attól fogva Bálint István–Bereményi­–Cseh szerzőhármas jegyzi immár az emblematikus dalt.

Nyilvánosság elé kell lépni

1972 nyarán disszidált barátaikhoz úgy indultak első kék útlevelükkel, hogy ők is csatlakoznak hozzájuk Párizsban, de egy utolsó ottani éjszakán végül egybehangzóan úgy döntöttek, hogy haza kell jönni. A dalokkal pedig nyilvánosság elé kell lépni. A sorsdöntő pillanat atmoszférájában gyönyörű dallam és szöveg születik. Az emlékezet öntudatlanul olvasmányt idéz Bereményiben – sorok szinte egyeznek Weöres Sándornak az Ég-sapkájú ember versével: végül kilép az üres mezőre / ahol a határ határát veszti: / onnan mindég van tovább hova menni, / ottan többé nem ismeri senki. – és Az égboltsapkájú című Cseh–Bereményi dalban: Tündér szemekkel üres mezőkre, / határ határát ahol elveszti, / mindig van onnan tovább hova menni, / ottan többé már nem ismeri senki. Hazajőve lemezen nem publikálják, míg a személyes beszélgetések eredményeként Weöres Sándor és a szigorú Károlyi Amy utólagos engedélyét meg nem kapják. Jó tíz év múlva…

A megrendeléseket a hivatalos évfordulókra ők is elfogadták, így Petőfi születésének százötvenedik évfordulója adott alkalmat Mészáros Márta Szendrey Júlia-filmjére. A rendezőnő négy Cseh-dalt rendelt.

Bereményi Géza Petőfi médiumává válva megszemélyesíti a zseniális példakép elődöt: a Szeptember legvégén és a Petőfi halála önálló dal lett.

Filmbe zárva maradt viszont a Júlia és a legszókimondóbb szerelmes dal, a Júlia sétája: Ahogyan fehér tej nyomát látod az üres üvegen, / a szerelem e sértőn is védő, mindig kisértő érzelem, / befedi bőrünk és testünk, örök jelekkel megmarad, / ránkragadt, bőrünkre száradt boldogság így hagy nyomokat /… Vacsorák: verandán ülve gyertyánk fényénél keringő lepkét bámulunk.

Dalokkal és dalok nélkül

A műveltségközeg mércéjét a legnagyobbak adják, Ady Endre és Kosztolányi Dezső és a személyesen éjszakákon át hallgatott Pilinszky János, akiktől reneszánsz gesztussal sorokban megtestesülő atmoszférát lehetett teremteni alkotásaikban. A nyolcvanas évek azonban Csengey Dénesé. „A gitár alig-alig szól, éppen csak úgy, mintha halk, szapora eső verné a húrokat, a terem sötétje rebbenékeny, ideges testté feszül, amint megjárja ez a magát egyelőre távoli morajnak mutató zene. Semmi, még semmi. Csak az vált hallhatóvá, hogy jár, halad a néma léptű idő” – írta 1983-ban Csengey, a Mélyrepülés című lemez dalainak szövegírója. 

Harminc éve, 1992-ben mondja Bereményi Géza, visszatekintve az 1982-es „elszakadásra”: „Azalatt a hét év alatt, amíg nem csináltunk dalokat, izzadt a tenyerem és elvonási tüneteim voltak.” 1990-ben lett ismét Cseh­–Bereményi, egy bölcsész újságírónő Tamással készít interjút: „Az Új dalokról sokunknak Ady Új versek című kötete jut eszünkbe. – Mi nem gondoltunk rá, de ha valakinek eszébe jut, így is lehet. Gézának kedvenc költője Ady. – Van-e az Új dalok között kedvence? – Még mindegyik, de talán mégis van egy kiválasztottam: Belőlem valaki útra vált… – De hiszen ez is Ady! – Baj? Ady ember volt, és nem akármilyen.”

Cseh Tamás temetése napján, 2009. augusztus 27-én írja Bereményi Géza: „Egy darabig festő akart lenni. Ezzel a legcsendesebb műfajok egyikét választotta volna, viszont az ecset kezelése, a színek, amikhez mindig is érzéke volt, állítom, szintén titkos szabályokkal ismertették meg őt. Mire a dalok elérkeztek hozzá, ő már készen állt rájuk, a félénkséget kellett legyőznie, de ahhoz a közönségtől nagy biztatást kapott.

Az a közönség árva volt, megfogalmazhatatlan életű, és önmagában is bizonytalan. Csak ki kellett állni elé, és énekelni neki arról, hogy olyan vagyok, mint ti, és ami semmiségnek tűnik az életünkben, az igenis egyszeri alkalom, életveszélyes játék, és hogy indiánok vagyunk…

Aztán mindenhová elment, ahova csak hívták, Erdélytől Amerikáig. Énekelt kicsit és nagyon elhanyagolt kultúrházakban, az összes társaságban, amelyik felkérte erre. Mindent beleadott, nem kímélte magát soha. Szétosztotta magát…”

Az ezredfordulón, egy tusnádi filmforgatás szünetében mondja Orbán Viktor: „Amikor az öregember énekel ott a kocsmában, aki elmondja, hogy »összekeverednek fejemben a féldecik s kormányzatok« és azután a következő, »elnézem a fiamat, aki talán idegbeteg lett és elnézem az unokámat, nem valami kemény legény«, nem így van szó szerint, de ez a lényege, és akkor egyszer csak azzal a drámai sorral fejeződik be, hogy »és száz év múlva ki beszél itt magyarul«. Ezt Erdélyben, ezt értik, ez nem egy irodalmi fordulat, ez nem arról szól, hogy a magyar értelmiség kesereg. Ez arról szól, hogy ki beszél itt majd száz év múlva magyarul. Tehát itt mondatról mondatra kibontható az, hogy azok az érzések, amelyeket Cseh Tamás énekel, a fájdalmas pillanatok, …minden alkalommal úgy érzem, hogy ott van egy ember, aki most valamit át akar nekem adni. És miután a világ egyre inkább a személytelenség felé halad, számítógépek, ez az egész őrület, ami körülvesz bennünket, ez mind afelé megy, hogy az ember egyre kevésbé személyesen éli az életét, ezért szerintem övé a jövő.”

A szerző történész

Nyitókép: Bereményi Géza és Cseh Tamás 1972 tavaszán a Villányi úti lakásban Fotó: Novák Emil