Egy Isten háta mögötti helyre szervezett csapatépítő tréning ideális helyszín ahhoz, hogy egy őrült gyilkos ámokfutásba kezdjen, de meg kell említenem, hogy az ötlet egyáltalán nem új, és nem Patrik Eklund volt az, akinek először eszébe jutott. Csapatleépítés címmel még 2006-ban csinálták meg az angolok, ami Magyarországról nézve azért is volt érdekes, mivel a filmet teljes egészében nálunk forgatták, ráadásul akkoriban ez még egyáltalán nem számított mindennapinak. Már a 2006-os film is igyekezett kihasználni azt az abszurd helyzetet, hogy miért kéne egy világtól elzárt helyen jól éreznie magát egy olyan társaságnak, akiknek csupán annyi közük van egymáshoz, hogy egy helyen dolgoznak, az új film azonban tovább megy ennél.
A Netflixen látható Csapatépítés az első harmadában gyakorlatilag teljes értékű fekete komédiaként funkcionál. Megismerhetünk egy diszfunkcionális csapatot, egy városháza építésügyi hatóságának dolgozóit, akik azt jönnek megünnepelni, hogy sikeresen elintézték egy pláza építésének engedélyeztetését, melynek hamarosan sor kerülhet az alapkőletételére. Gyorsan világossá válik számunkra, hogy a csapatból valójában csak két-három ember igazán motivált a projekt kapcsán, a többiek inkább csak unott irodai alkalmazottak, akik ímmel-ámmal akkor is megcsinálják a munkát, ha történetesen nem értenek egyet vele. Ez megadja az alapot egy jó kis belső ellentéthez, ami anélkül is érdekes lenne, hogy közben egy gyilkos kezdi el tizedelni a városházi dolgozókat, de a maszkos gyilkos megjelenése csak még izgalmasabbá teszi. Mint kiderül, a pláza építése rengeteg érdeket sért, sőt már tragédiát is okozott, így pedig bőven lehet motivációja annak, aki a projekt engedélyeztetéséért felelős csapaton akarja levezetni a dühét.
A rendező kifejezetten ügyes a belső konfliktusok felszínre hozásában és kiélezésében, kicsinyes figurák kicsinyes játszmáit láthatjuk, és mindehhez ott van körítésnek a csapatépítő tréningekről ismert idegesítő coach és a játékos feladatok tömkelege, valamint az erdei szállás némileg szétesett üzemeltető csapata, akik szintén nem állnak a helyzet magaslatán. Mire azonban megszoknánk, hogy jókat nevetünk a poénokon, beállít a gyilkos, aki a tervezett pláza kabalafigurájának maszkjában kezdi meg a jelenlévők aprítását. Eleinte egyenként, később már csapatostul. Ugyan a filmnek van egy központi szereplője, Lina (Katia Winter), az ő szála is éppen csak kiemelkedik a többiek közül, és egy személyes konfliktus és tragédia révén válik a film középpontjává.
Ettől függetlenül a Csapatépítés klasszikus slasherként működik, ahol a gyilkos sorjában csökkenti az elején megismert csapat létszámát, miközben a legtöbbjüket éppen csak annyira ismerjük meg, hogy a haláluk kiválthasson belőlünk valamilyen érzelmi reakciót. A gyilkosságok olykor egészen véresek és brutálisak, máskor egyszerűek és viccesek: a rendező végig egyensúlyozni próbál a fekete komédia és a horror között, részben sikerrel. Az ő gyilkosa, bár rendkívül elszánt és masszív állóképességgel bír, azért nem egy Jason Voorhees-féle halhatatlan, sebezhetetlen mészáros. Egy idő után érezhető, hogy a gyilkosságok során szerzett kisebb-nagyobb sérülések megviselik, sőt fáradtan ledőlni is láthatjuk, de ettől még az alkotók nem próbálják őt emberivé tenni. A valódi arcát például egyszer sem mutatják meg nekünk. A macska-egér játék a gyilkos és potenciális áldozatai között nagyrészt a faházakban és a körülötte lévő erdőben játszódik egyetlen este/éjszaka folyamán, ilyen szempontból pedig a Péntek 13. filmeket juttatta eszembe, bár kétségtelenül okosabb és jobb azoknál, és némi mondanivalóval is bír. Olykor kimondottan gonoszan bánik a szereplőivel, számos nagyon kreatív halálnemet vagy sérülést tartogat számukra, ami egy jó slasherhez igazán nagy segítség. A Csapatépítés ugyan nem újítja meg a zsánert, de legalább nemcsak ezerszer használt elemekből építkezik, ezért a műfaj szerelmeseinek ideális ahhoz, hogy az őszi horroridőszakban kellemes szórakozást nyújtson.
A Csapatépítés a Netflix kínálatában látható.
