Most, amikor csak néhány napja mutatta be az „élete főművének” nevezett, a bibliai képeket, jeleneteket, a belőlük születő gondolatokat idéző misztériumjátékának, A tudás fájának hangfelvételét, nehéz elfogadni a hírt; ez valóban a búcsú volt, végső számvetés, egy életmű lezárása. A zongoraművész, zeneszerző Szakcsi Lakatos Béla hetvenkilenc évesen örökre itt hagyott bennünket.

Egy nagy jazz-zenész generáció egyik utolsó tagja volt. Azok közé tartozott, akik nem kis küzdelmek árán, úgy-ahogy elfogadtatták az ötvenes-hatvanas, s talán még a hetvenes évek elején is „ellenséges mételynek” tartott műfajt. Aki kamaszként csütörtökönként ott volt, sőt játszott a jazz bölcsőjének mondott híres Dáliában, ahonnan azért nem vezetett egyenes út a koncertpódiumra, ami pedig gyermekkorától álma volt a vendéglátós zenész apa mellett felnőtt, s kétségtelen tehetségnek elkönyvelt fiúnak. Nyolcévesen kezdett zongorázni, négy év múlva Kadosa Pálné növendéke volt a Bartók Béla konzervatóriumban. Tanárnője a Zeneakadémiára szánta, de minden hiába volt, nem fogadta meg az apai jótanácsot sem, otthagyta az iskolát. Jazzről először a dobos, Lakatos Gézától és testvérétől az hegedűn játszó, később szaxofonra váltó Lakatos Dezsőtől hallott. Ahogy emlékezett, a játékkal nem volt nagyobb baj, de az improvizálás helyett eleinte rémülten csak skálázott. Aztán lett egy magnója, s akkor már átmásolták Tal Farlow, Stan Getz, Russ Freeman zenéjét, azt hallgatta, próbálta követni. Úgy mesélte, végül a gitáros Kovács Andor fedezte fel. Zenekarával, amelyben Kovács Gyula dobolt, Pege Aladár bőgőzött, „Orosz” Váradi György zongorázott, a Béke Szálló bárjában játszott. Ott ült a tizenhatéves Szakcsi is, áhítattal hallgatta Pege improvizációit, Kovács Gyula dobszólóit, amikor Kovács Andor Pegével üzent: „a következő menetben szállj be”…

Két hét múlva már szülői engedéllyel Kovács Andor zenekarának tagja volt. Játszottak a Moulin Rouge-ban, a Royalban, az Astoriában, majd külföld következett, Nyugat-Berlin és New Yorkban a magyarok látogatta EMKE, ahol ugyan nem játszhatott kedvére való zenét, de arra jó volt, hogy szabadnapján Greenwich Village-ben jazzt hallgasson, s hogy a neves, magyar származású gitáros, Zoller Attila megismertesse zenészekkel és a jazz igazi arcával, hogy minden pénzét egy Fender zongorára, egy Hammond orgonára és erősítőkre költve térhessen haza. Az út már világos volt, elhozni Magyarországra az itt még új és ismeretlen stílust, a jazz és a fusion találkozásából építkező zenét. A megalakult Rákfogó – ahogy Szakcsi mondogatta – mindössze két koncerttel előzte meg az Ausztráliából hazatérő Syriust. S a formáció elementárisan hatott a magyar hallgatóságra. 1971-ben járunk, hogy aztán a következő évben létrejöjjön a Rákfogó legvarázslatosabb felállása Szakcsi Lakatos Béla mellett Babos Gyula (gitár), Kőszegi Imre (dob), Orszáczky Miklós (basszusgitár) és Ráduly Mihály (szaxofon).

S miközben még mindig gyermekkori álmával, a komolyzenével kacérkodott, mi több Váczi Károlynál klasszikus zenét tanult, maga is tanár lett. Gonda János hívó szavára ott volt a jazztanszak alapítói között, zongorázni hárman tanítottak, Gonda, Szakcsi és Vukán György. És addig a talán magát sodródónak érző művész végre bekerülhetett abba a közegbe, ahová mindig vágyott, az igazi, nem „vendéglátózó” zenészek közé. Vukánnal életre szóló zenei barátságot kötött, soha senkivel nem tudott úgy kétzongorás darabokat játszani, mint Vukánnal. Persze emlékszem arra az estre, amikor néhány éve a Louis Armstrong Jazzfesztiválon, Bánkon 1975-ös tévéfelvételről egy kétzongorás, de nyolckezes darabot vetítettek le, a Papírsárkányt, Csík Gusztáv, Gonda János, Szakcsi Lakatos Béla és Vukán György játszott együtt.

Cigány származásáról nem sok szót ejtett, csak mellékesen, ha kérdezték. Nem volt fontos. Sem neki, sem a környezetének, sem a világnak, melyben élt. Lakatos Menyhérttel való ismeretsége nyomán jutott el olyan nyírségi faluba, ahol megismerkedett az oláh közösség dalaival. Ezek aztán beépültek musicaljeibe. Egymást követték a Csemer Géza íróval közösen jegyzett bemutatók, a Piros karaván, az Egyszer egy cigánylány, a Cigánykerék. S erről vallott a 2004-ben megjelent Na dara! (Ne félj!) című albuma, amelyben megjelentek a magyar és cigány népzene elemei, át-átszőve a keleti zene és a blues hangjaival, hangulataival, de ott van benne Bartók Béla I. zongoraversenyének motívuma éppúgy, mint a jazzvonulatok.

A legjobb volt? A legnagyobb? – ahogy sokszor mondták rá. Vagy csak egyike a legjobbaknak, a legnagyobbnak? Valójában mindegy. Tény, hogy azok közé az előadóművészek közé tartozott, akik akár saját művüket játszották, akár másokét interpretálták, bármely formációban és műfajban léptek pódiumra, a teljességre törekedtek. A teljesség igénye hajtotta egész életében, legyen szó jazzről vagy komolyzenéről, klasszikusról vagy kortársról. Így érte el, hogy amikor Kurtág György művére improvizált magával ragadóan, a pódiumra fellépő zeneszerző fejezte ki elismerését. Jazzrögtönzésekkel fogalmazta meg Ligeti György alkotásait is, és eljátszotta Mozart D-dúr „Koronázási” zongoraversenyét, kadenciáiban jazzimprovizációval.

Talán éppen a rögtönzés örök „kisördöge” hozta, hogy a Magyar Zene Háza megnyitóján, koncertje végén, még egy pillanatra visszalépett a zongorához, állva, egy hirtelen mozdulattal, ha úgy tetszik, improvizációs fricskával lejátszotta a kampánydallá avanzsált lakodalmas néhány ütemét. Csak tréfa volt? Pillanatnyi móka? Vagy komolyan gondolta? Talán csak egy kis fölösleges ráadás? Sosem derül ki, hiába jött a magyarázkodás. A művész, aki egész életében távol tartotta magát a politikától, hirtelen támadások kereszttüzébe került… Mindez azonban mit sem változtat zenészi elhivatottságán, életművén, amely méltán emeli a XXI. századba átnyúló XX. századi jazzművészet legnagyobbjai közé.

Nyitókép: Szakcsi Lakatos Béla a Nyolcadik VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó záróhangversenyén Nagymaroson, 2021 nyarán