Évek óta irigykedem a dánokra, milyen színvonalas és sokszínű a nyári koncertkínálatuk. A fővárosban egymást követik a világsztárok. Íme az idei névsor: Pet Shop Boys, Coldplay, Rammstein, Van Morrison, Elton John, Bruce Springsteen. Valamennyien azon zenekarok, előadók közé tartoznak, akik mindmáig képesek stadionokat megtölteni, akár egymás után többször. Nekik nem kell reklám, ezért nem ragasztják tele a várost a plakátjaikkal, így is szétkapkodják a jegyeiket már az első napokban. A koncert előtti pillanatokban belépőt szerezni már szerencse kérdése, de a szemfüleseknek mindig sikerül.
Koppenhágában nagy várakozás előzte meg Bruce Springsteen fellépését. Magam is úgy voltam vele, ha már éppen akkor tartózkodom a városban és jegyet is sikerült szereznem, rá kellene hangolódnom az élményre. A bandát a centrumban lévő, több száz éves múltú D’Angleterre Hotelben szállásolták el, a patinás épület előtt gyülekeztek a rocksztár legelszántabb rajongói, hátha sikerül elcsípniük a kedvencüket. Néhány fotóval, lemezborítóval a hónom alatt én is beálltam közéjük, ha netán jönne a Főnök, legyen mit aláíratni vele. Háromórányi várakozás után egy „hivatalos” ember eloszlatta a reményeinket, így szétszéledt a tömeg. Másnap azonban sokkal rövidebb ácsorgás után eljött a szerencse ideje, a bejáratnál feltűnt pár zenész, lett dedikálás is. Majd röviddel ezután begurult egy fekete luxusautó, amivel Bruce Springsteen érkezett. A zenész kiugrott belőle, integetett, mosolygott és seperc alatt eltűnt a szemünk elől, kísérői gyűrűjében beslisszant a szállodába.
Sikerült bepillantani a rajongói világba, legyen is elég ennyi belőle. Bruce Springsteen ötven éve kezdte a pályáját, tulajdonképpen ennek apropójából vállalkozott a gigantikus, 2023-as világturnéjára, amit zenekara, az E Street Band kíséretében visz véghez, akikkel hat év után szerepel újra együtt. A nagy menetelést február 1-jén kezdték az amerikai Tampában, áprilisban jöttek Európába, hogy augusztusban visszatérjenek a tengerentúlra és december 12-én befejezzék San Franciscóban. Önmagában már ez a kilencven koncert is óriási teljesítmény, hát még az, hogy lényegében két fellépés között csak két-három nap telik el, a show pedig majd’ háromórás. Bruce a ráadásokkal együtt mindenhol huszonhét számot ad elő. Megállás nélkül, hiszen nincs összekötő szöveg a dalok között. Miközben gitározik és énekel, a színpadot is bejárja, többször lemegy a közönséghez. Hihetetlen energiabomba ez az ember, 73 évesen kifogástalan fizikai állapotban van, amit saját elmondása szerint rendszeres edzéssel és napi egyszeri étkezéssel ér el.
Springsteen mindvégig képes ébren tartani a közönség figyelmét, ami több órán keresztül nem könnyű. Dalai valóságos érzelmi utazások. A lírai balladáknál mindig lehunyt szemmel énekel, ahol pedig mókázni kell, azt is tökéletesen csinálja. Ebben zenésztársai is partnerek, például Steven Van Zandt ritmusgitáros, akivel a Glory Day című slágert színészkedi végig. Máskor az ingét tépi szét, hogy megmutassa kigyúrt felsőtestét. A közönség mindenre vevő. A Főnök tud is velük bánni, sokszor lemegy hozzájuk a színpadról, a kivetítőn követhető, mi történik a frontvonalban. Egy régebbi koncertjén egy jegyespárt is „összeadott” – a koppenhágai koncerten ilyesmi nem fordult elő, csupán apróbb ajándékot adott valakinek. Talán gitárpengető lehetett, ami egy rajongónak igazi relikvia.
Hallgatva az E Street Band tagjainak szólójátékait, nem nehéz megállapítani, mennyire profi zenészekről van szó. Roy Bittan a zongora, a szintetizátor, Nils Lofgren a ritmusgitár, Patti Scialfa (Bruce felesége) az akusztikus gitár, a hegedű, Garry Talent a basszusgitár, Steven Van Zandt a ritmusgitár, Max Weinberg a dob nagymestere, és nem hagyható ki a sorból Jake Clemons szaxofonos sem, aki legendás nagybátyja, Clarence Clemons halála után került a zenekarba. Egyébként a Tenth Avenue Freeze-Out című ráadásszám a korán elhunyt zenésztársak emlékére csendült fel. Igazi örömzene szólt például a Kitty’s Back, a Nightshift, a Backstreets című dalokban, amikor pedig a koncert vége felé felcsendültek az ikonikus slágerek, köztük a Because The Night, a Badlands, a Born To Run, a Dancing in the Dark, az egész aréna táncra perdült. A legfelemelőbb pillanatok közé sorolható, amikor Bruce a veszteségeiről beszélt: milyen sok barátját, ismerősét vesztette el pályája kezdete óta, mára egyedül maradt a régiek közül. Vigyázzunk hát egymásra, magunkra, s éljük úgy az életünket, hogy amit csak lehet, hozzunk ki belőle a hátralévő időre. Erről szól a Last Man Standing, amit egy szál gitárral adott elő. Ehhez társíthatnám az utolsóként elhangzó, I’ll See You In My Dreams című ráadásdalt, aminek legszebb sorai így szólnak: „Újra találkozunk, élünk és nevetünk / Látlak majd az álmaimban / Mert a halál nem a vég / És álmomban találkozunk.”
Nemcsak a koncert volt lenyűgöző, hanem az előadó is. Ahogy a végén a zenekar haladt ki a rivaldafényből, Bruce mindegyiküknek külön-külön megköszönte a közreműködését. Végül csak ő maradt egyedül a színpadon. Amíg végleg ki nem hunytak a fények. Majd álmomban találkozunk...
Bruce Springsteen & The E Street Band további európai koncertjei:
július 21., péntek: Hockenheim; július 23., vasárnap, München; július 25., kedd: Monza.
