Nagy tudományos felfedezések egyik közös pontja, hogy szinte mindig olyan emberekhez kötődnek, akiknek a neve előtt ott szerepel a doktor titulus. Jean Purdy sosem volt doktor, csupán egyszerű, ám kiváló ápolónő és embriológus, aki a kitartásával, empátiájával és munkamoráljával elérte, hogy a brit társadalom kétségei ellenére hosszú évek munkájával megszülessen az első lombikbébi, s azóta további tizenkétmillió. A kutatásban Robert Edwards biológus és Patrick Steptoe szülészorvos társaságában vett részt. Eredményeik 2010-ben Nobel-díjat hoztak, de mivel az elismerést senki nem kaphatja meg posztumusz, s hármuk közül kizárólag Robert Edwards érte meg a kitüntetést, így csupán az ő nevéhez kötődik a tudományos siker.

A biológus azonban mindig ragaszkodott ahhoz, hogy az IVF feltalálójaként ne csak őt, hanem Patrick Steptoe-t és Jean Purdyt is említsék, utóbbiról kijelentve, hogy az ő odaadása nélkül biztosan kudarcot vallottak volna.

Ben Taylor, a főként sorozatokon (Szexoktatás, Válás) edződött rendező számára komoly kihívást jelenthetett, hogy miképpen mutasson be olyan munkát, munkafolyamatot, amelyben első pillantásra tényleg semmi látványos vagy izgalmas nincsen. Végső soron fehér köpenyes emberek lesik a mikroszkópokat, meg töltögetnek mindenféle folyadékot kémcsövekbe és tálkákba, valamint adnak be injekciókat nőknek. A direktor jó érzékkel sejtette meg, hogy nem elég a tudományos kísérletekre figyelni. Ehelyett a három munkatársat állította a film középpontjába, kétségeikkel és vágyaikkal. S közülük is elsősorban Jean Purdyt, akinek többféle személyes kapcsolódása volt a történethez. Egyrészt mélyen vallásos édesanyja sokáig ellenezte a munkáját, ám ő ennek ellenére kitartott mellette, másrészt betegsége (endometriózis) miatt nem lehetett gyermeke, mégis arra tette fel az életét, hogy más nőknek segítsen a vágyott állapot elérésében.

Jelenet a Joy, az élet csodája című filmből

 

Három kutató hitét, akaratát és kitartását helyezi középpontba a Joy, az élet csodája. A munka esztendeiben nemcsak az állam, hanem még a tudományos világ és az egyházak is támadták, s rendszeresen vádolták meg őket azzal a feltételezéssel, hogy módszerük miatt beteg, illetve fogyatékkal élő gyermekek sora születik majd, és sokszor gyanúsították azzal, hogy laboratóriumukban istennek képzelik magukat. Azonban létezett egy csoport, amelyik sosem fordult el tőlük: az édesanyák, pontosabban azok a nők, akik édesanyák akartak lenni. A Joy, az élet csodája a kegyetlen csalódás állapotát is bemutatja, ha minden vágy és akarat ellenére sem sikerül elérni az áldott állapotot, miközben a társadalom keményen anyaszerepre ösztönzi a nőket.

Ben Taylor filmje bemutatja a három meg nem alkuvó kutató munkáját és áldozatvállalását a sikerért. Mozija a hősök megpróbáltatásainak ábrázolása ellenére sem sötét alkotás, inkább reményteli, pozitív mű. Nem is lehet más, hiszen az ő sikerük rengeteg kétségbeesett nőnek adott reményt.

Stílusát tekintve a Joy, az élet csodája tipikus brit mozi, amely a kisrealizmust ügyesen elegyíti a mesével. Igazán negatív karakter nincs benne, hőseinek is elsősorban önmagukat, a saját kétségeiket kell legyőzniük. A három főszerepben Bill Nighy, James Norton és Thomasin McKenzie remekel. Hihetetlen látni, hogy Thomasin McKenzie hogyan nőtte ki magát tehetséges gyerekszínészből generációja egyik legizgalmasabb színésznőjévé. Az első lombikbébi, Louise Joy Brown 1978-ban született meg. Középső nevét a három kutatótól kapta. Brown felnőttként több alkalommal is csalódottságának adott hangot, mert igazságtalannak érzi, hogy az IVF-eljárás úgy megdrágult, hogy szinte csak tehetősebb párok számára elérhető.

A Joy, az élet csodája a Netflix kínálatában látható.

Nyitókép: Bill Nighy, Thomasin McKenzie és James Norton a filmben