„A-wop-bop-a-loo-bop-a-lop-bom-bom.” A világklasszis Tutti Frutti ismert kezdete történetesen nem csendült fel a 14. Boogiefeszten, vagyis a Győri Nemzetközi Boogie-Woogie Fesztiválon, bár akár hallhattuk volna, mert a rock ’n’ roll korai legendája, a két éve elhunyt Little Richard kilencvenedik születési évfordulója a könnyűzenei seregszemlét követő napra esett. A Győr belvárosában található Richter János Hangverseny- és Konferenciateremben, amelyet az egykori Rába moziból alakítottak összművészeti auditóriummá, december 3-án, pénteken és 4-én, szombaton este megrendezett boogie-woogie-napok ettől függetlenül igazi ünnepnek számítottak.
Egész pontosan: a Boogiefeszt idén is ünnepnek számított. Vagy ha úgy tetszik, a Nyugat-dunántúli régió központjába immáron sokadik éve összegyűlő boogie-woogie zenészek és boogie-woogie-t játszó muzsikusok maroknyi csoportja idén is gondoskodott a jó hangulatról. Igaz, az érdemesült zenészek létfontosságúak a sikerhez, de legalább ennyire jelentős a győri születésű Dániel Balázs boogie-woogie zongorista teljesítménye, aki végérvényesen 2007-ben vállalta magára az Egyesült Államok déli területeiről (feltehetően Északkelet-Texasból) az 1910-es években hódító útjára indult, Magyarországon igazán soha meg nem honosodott műfaj nagy- és jószolgálati követi feladatait. A 2011-ben tragikus öngyilkossággal távozott Pleszkán Frigyes dzsessz- és boogie-woogie zongorista egykori tanítványa tizenöt évvel ezelőtt rendezte meg azt a „bugi” tematikájú klubkoncertet, amely a mostani fesztivál elődjeként vonult be a hazai zenetörténetbe. Az egyszeri örömzenélést a következő években már szélesebb repertoár és fesztiváligény jellemezte, többek között azért, mert Dániel Balázs zongora- és Koch Barnabás dobjátékához Zink Ferenc bőgős csatlakozásával létrejött az azóta is egyetlen olyan magyar zenekar, a Dániel Balázs Boogie Woogie Trió, amely tradicionális felállásban játszik boogie-woogie-t. A Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est elnevezésű programsorozat ötödik évétől már igazi fesztiválról beszélhetünk, amelyet – immár több mint egy évtizede Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata és legalább egy tucatnyi vállalkozás és magánszemély támogatásával – két egymást követő napon rendeznek meg a Richter-teremben. Ez a maga nemében világszám, hiszen Magyarországon nincs több boogie-woogie fesztivál – és sajnos a műfaj nevének hallatára sem gyúlnak fények a hazai közönség fejében, legfeljebb csak az elkoptatott és értelmetlen „benne van a lábában a bugi” kifejezés ötlik fel.
Márpedig a most harminckét éves Dániel Balázs missziója korántsem önkényes vagy hóbortos vállalkozás. Számos nyugat-európai országban igazi kultusz lengi körül a swing és blues – vagy country és western – alapokon nyugvó zenei műfajt, amelynek önálló zenei és táncfesztiváljain rendre tömegek sereglenek össze például Svájcban, Ausztriában, Németországban és Franciaországban, valamint sok skandináv államban. Nyugati előadók meg tudnak élni a boogie-woogie muzsikából, mi több, fényesen profitálnak abból a kivételes műfajból, amelynek nem is olyan korai képviselői (például Professor Longhair vagy Dr. John) sokat alakítottak a New Orleans-i bluesvilágon, a műfaj pionírjainak számító Meade Lux Lewis, Albert Ammons, Pete Johnson és Big Joe Turner hangzásformáló közreműködése pedig alapvető hatást gyakorolt a könnyűzenére. Sőt, ami azt illeti, a kansasi zongorista érdeme a legkorábbi rock ’n’ roll-szerzemények egyike, a Roll ’Em Pete is, amelyet később Chuck Berry, Count Basie és Joe Williams, valamint a Rolling Stonesból kivált basszusgitáros, Bill Wyman is játszott. Az előbb említett „boogie-woogie mesterekhez” csatlakozott John Hammond lemezproducer, aki már az 1930-as évek második felében őrületes tempójú zongoradallamokat szállított a legendás New York-i koncerthelyszínre, a Carnegie Hallba, ráadásul ez a kivételes szervezőképességű és rendkívüli zeneértő és kritikus (többek között Bob Dylan, Benny Goodman, Bruce Springsteen és Leonard Cohen karrierjének előmozdítója) fogta össze az újító szándékú zenészeket – akik, mint valamennyi előharcos a történelem során, nem valami merőben újjal álltak elő, hiszen a delta blues „dédnagyapjának” tartott W. C. Handy és a dzsessz egyik ősapja, Jelly Roll Morton például arról számolt be, hogy néhány zongorista már a tízes években „bugis” ritmussal ütötte a billentyűket.
Dániel Balázs, aki a győri bugibulin nemcsak fellépő és fesztiválalapító, hanem egyfajta játékos-tréfás porondmester is (szóviccei általában jól működnek, néha viszont erőtlenek), a zenei műfaj előzményeibe és kialakulásába nem igazán kalauzolja el az ötszáz férőhelyes Richter mindennap zsúfolásig telt hallgatóságát, bár rövid felvezetéseiből kiderül ez meg az a boogie-woogie-ról és a rokon zsánerekről. Az idei koncertsorozat első része az általa vezetett trió örökzöldjével, a nászindulóval rajtolt el, amelyet rögvest a The Sheik of Araby című dzsessz-sztenderd követett. Igaz, képtelenség megugrani Fats Domino szintjét, de a Dániel Balázs Trió már jó ideje szépen muzsikál, amiről legfőképpen akkor győződhettünk meg, amikor karácsonyi egyveleg-repertoárjukból a „bugisított” Santa Claus Is Coming to Town is előkerült. Méghozzá négy táncos: a nemzetközileg elismert hazai boogie-woogie táncos oktatópár, Gábor & Liz, Schmidt Gábor és Schmidt-Vachtler Erzsébet, valamint a náluk százszor energikusabb és látványosabb táncelemekkel előrukkoló osztrák Markus Kakuska és Jessica Kaiser kíséretében, akik az este folyamán hét további betét erejéig – olykor a keatoni és chaplini elemeket is a produkciójába csempésző Pirovits Árpád sztepptáncossal kiegészülve – visszatértek a színpadra.
Volt mire táncolniuk: az egyetlen szünettel megszakított három és félórás műsorba egy sor fergeteges produkció fért, kezdetnek a Trió az Európa-szerte jegyzett Marsall László szaxofonos és klarinétos és az érces-dögös hangú énekesnő, Pleszkán Écska jelenlétével megtámogatott újragondolása (Puttin’ On the Ritz; Rock the Bop; Rock and Roll Music). Az est legragyogóbb perceit mégsem ők, hanem a The Mojo elnevezésű háromtagú bluesbanda jelentette, amely a feloszlott Palermo Boogie Gang blueszsenije, Szabó Tamás vezetésével nemcsak Bob Dylan-adaptációt, hanem saját szerzeményű dalokat is játszott, az első nap végén pedig az idei sztárvendég, Juwana Jenkins amerikai bluesénekesnő alá dolgozva páratlanul erős színpadi jelenlétről tettek bizonyosságot (nincs boogie-woogie fesztivál blues nélkül). Márpedig ez igazán sokatmondó teljesítmény, mert a Trió mellett a két bivalyerős hangú énekesnőt, Jenkinst és Pleszkánt kísérni például Tina és Ike Turner Nutbush City Limits című slágerének közönséget is felpezsdítő előadása közben nem gyerekjáték. Habár a műfaj alapfogalmai az improvizáció és a spontaneitás, korántsem biztos, hogy a publikum tisztában volt azzal, hogy sem Magyarország legkiválóbb női boogie-woogie zongoristája, Marsall Cili nagyon élvezhető feldolgozásait és saját szerzeményeit, s még a philadelphiai feltörekvő csillag Rolling Stones- (Honky Tonk Woman) és Muddy Waters- (Got My Mojo Workin’) újraértelmezését sem élvezhetik majd állva vagy táncolva. A táncteret hiányolók viszont nem csalódtak nagyot, ha a második napi fellépésre váltottak jegyet, mivel a fesztivál zárásaként az El Paso Tánc & Rendezvény Centrumban Afterparty-t rendeztek, ahol a zenei fellépők este tizenegytől még egyszer megmutatták, mit tud a Kelet-Európában gyakran lenézett, nemhogy elfeledett, hanem igazán meg sem ismert műfaj.
Innen nézve a boogie-woogie egyetlen hazai seregszemléjének valódi reveláció értéke van: nemcsak az irányzat szigorúan vett sztárjaira irányítja a figyelmet, hanem például a nemrégiben elhunyt Jerry Lee Lewisra, az újrafelfedezés küszöbén álló Elvisre vagy Little Richardra, akik, ha nem is a műfajnak köszönhetően váltak ismertté, kamatoztatták boogie-woogie iránti szeretetüket. A műfajhoz méltó ez a színházi jellegű, dzsemmelésbe (jam session) torkolló gazdag program, amelyen jövőre már szívesen viszontlátnánk az osztrák Christoph Steinbachot vagy a német Axel Zwingenbergert. A Ladyva művésznéven zenélő, a közösségi médiában szupersztárnak számító svájci Vanessa Gnaegit vagy a Dr K néven fellépő Brendan Kavanagh brit zongoravirtuózt pedig örömmel üdvözölnénk az eddigi „head-linerek” egyre impozánsabb listáján.
