Két egyforma kinézetű, eszelősen vigyorgó robot sétáltat egy-egy kutyának beöltözött és akként is viselkedő nőt és férfit. Négykézláb közlekednek, lihegnek, vakaróznak, tűzcsapot keresnek, egymást szaglásszák. Láthatóan nagyon beleélik magukat a szerepükbe, mégis az a gyanúnk, mintha nem teljesen önszántukból tennék. Az egyik robot azt mondja a másiknak:

nem maradhatnak felügyelet nélkül,

majd erőltetetten a kamerába mosolyog.

Ezzel a jelenettel indul Jean-Pierre Jeunet legújabb filmje, a BigBug. A francia rendező sokéves hallgatás után végre megtörte a csendet, és szállított nekünk egy ütős szatírát. A téma? A gépek és az emberek kapcsolatának árnyoldalai.

 
Huxley és Orwell sötét jövőképei és az azokat követő megannyi disztopikus alkotás után nehéz előhozakodni új ötletekkel. A BigBug rendezője ilyesmire nem is vállalkozik. Inkább egy mozgalmas komédiában halmozza fel a nem túl távoli jövővel kapcsolatos legagyamentebb elképzeléseket, amikkel az utóbbi évtizedekben a különféle alkotásokban találkozhattunk.

A világban már senki nem tud írni vagy olvasni, legfeljebb azok, akik hobbiból érdeklődnek iránta, minden munkát robotok végeznek, és általánossá vált az alapjövedelem, amit bárki megkaphat, aki feladja személyes jogait, és maradéktalanul behódol a rendszernek. A tévében olyan műsorokat látni, amelyekben robotok embereket aláznak meg, és általános az a – világunkban még csak kezdeti stádiumban lévő – hajmeresztő trend, hogy

szokásos ételek helyett bogarakat tálalnak vacsorára.

Személyre szabott önjáró reklámtáblák zaklatják megállás nélkül e világ lakóit, a választásokon pedig a mesterséges intelligencia is képviselteti magát.

Választási vita egy politikus és egy gép között
 
A film egy családról szól, akik a Yonix névre hallgató gépek hatalomátvételét követően a nem túl távoli jövő Franciaországában saját digitális otthonukban rekednek. A ház mesterséges intelligencia vezérelte védelmi rendszere „saját biztonságuk érdekében” hőseinket nem engedi ki a szabadba, ők azonban minden ötletet bevetnek, hogy kijussanak. Közben a házban található szerkezetek egymás után kezdenek meghibásodni, nem egy esetben pedig felhasználóik ellen fordulnak.

Jeunet disztópiájában egyik forradalmi technológiai újítás sem úgy működik, ahogy azt az ember elképzelné.

A propelleres drón szétrepíti a kutya hányását a nappaliban, az illatpárologtató kibírhatatlan bűzt kezd árasztani, az öntudatra ébredő hőmérséklet-szabályozó pokoli hőséget teremt a lakásban. A filmnek szinte minden egyes modern eszközzel kapcsolatban van egy-egy csípős megjegyzése, amivel a következőre kíván rámutatni:

ezek sokszor csak bonyolítják a mindennapokat.

Elég egy apró hiba a rendszerben, és az édeni jövőkép hirtelen rémálommá változik. Elég, ha egy gép félreértelmez egy parancsot, és a digitális otthon egy csapásra börtönné alakul, amiből egyszerű halandó nem menekülhet.

 
Nem új felvetések ezek, annál eredetibb azonban maga a stílus, amiben mindezt feldolgozásra kerül. A paródia műfaja olyan lehetővé teszi, hogy a film a technológia hátulütőire, vonásaira is rámutasson, ami egy komolyabb drámában nem kaphatna helyet. A BigBug egy módfelett szórakoztató komédia a „szép új világról”. A felszínen megnevettet, de egy mélyebb síkon elgondolkoztat. Vajon tényleg ez a sors vár a technológiára túlontúl ráhagyatkozó emberiségre? Nem árt óvatosnak lennünk.