Különleges, egyéni, szinte megfoghatatlan, az iróniát és az öniróniát, a humort, a groteszk fintort, a bohóclétet, ha kellett, a bájt, a hétköznapi figurát is megmutatni tudó színészi tehetséggel megáldott, fantasztikus ruganyosságú, már-már akrobatikus képességű Itala követte édesapja útját, amikor sok évvel ezelőtt írni kezdett. Talán valóban Örkény István biztató szavára fogott tollat, de még valószínűbb, hogy a felejthetetlen apa öröksége határozta meg az útját, amikor először 2007-ben, majd most újabb kiadásban jelent meg a Hogyan lettem senki? című életrajzi regénye.
Senki… micsoda szó. Senki, aki egy életet végigjátszott színpadon, filmen, kabaréban, revüben, aki előadóestjeivel aratott sikert, aki olyan apró és nagyobb karaktereket formált, amelyekre évtizedek múltán is emlékszik, aki látta, aki tanított, mert hitte, át kell adnia, amit tud, és aki nem feledett, szóban, írásban idézte fel azokat a pályatársakat, akik ma már az égi társulatban játszanak. És aki bizony örökifjú, már a nyolcvanas éveiben járt, amikor remekelt az Örkény Színház Zsótér Sándor rendezte Meggyeskert előadásában. Vénségesen vén Firsze különös szépséggel búcsúzott a kerttől, a családtól, az élettől. De ez nem a színésznő búcsúja volt, jött Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje, amelyben bűvöletesen jelent meg takarítónőként, Cs. Bruckner Adelaidát játszotta a Macskajátékban és az előző szezon Zűrzavar 2045 című előadásában videófelvételen vett részt.
És most, Mácsai Pál kérdező szavára mesélni fog. A félig magyar, félig olasz művészcsaládról, az író, művelődéstörténész édesapáról, az olasz születésű színésznő édesanyáról, Rita Furlaniról, akit a papa berlini filmdramaturg korában ismert meg, és hozott el Magyarországra, nővéréről, a színésznőként ugyancsak briliáns Ritáról, ikertestvéréről, az operarendező Andrásról, akivel közösen vitte színre az első pantomimszínházi-estet. Arról, hogy szülei nemigen akarták, hogy színésznő legyen, előbb igazi kenyérkereső szakmát kellett tanulnia, és úgy szökött meg felvételizni. A fiúszerepekről, talán „Nemecsek Ernő néniről” és „Arankáról” is, az öregasszonyalakokról, a szerepekről, a pályatársakról, a mozgásról és a test, a lélek karbantartásáról, „működtetéséről” is, ahogy mondani szokta: „Hogyha az ember az észjárását meg az egész testét állandóan működteti, kevésbé rozsdásodik be.” Meg a fiatalokról, akikkel alternatív színházban is szívesen dolgozott együtt, és nemcsak a nagy öreg jogán, aki át akarja adni tudását, persze azt is, hanem érdekelte, mit és hogyan csinálnak, minden pillanatban maga is tanulni akart az újabb nemzedéktől. És mesélni fog a pályájáról, arról, ahogy háromnegyed évszázad lepergett színészi életéből, a múltról és bizonyára a jelenről is.
Borítókép: A Békések: Rita, az apa István, Itala, András és felesége Gaál Éva balett-táncosnő Szentendrén 1971-ben. Fotó: Kotnyek Antal/Fortepan
