A filmről írt kritikák rendre megjegyezték, hogy A világ legrosszabb embere az úgynevezett Oslo-trilógia záródarabja, de arra már nem különösebben tértek ki, mit is jelent ez pontosan. Joachim Trier Oslo-trilógiája történetükben nem összefüggő filmek sorozata, vagyis nem kell ahhoz látni az elsőt, hogy valaki élvezhesse a harmadikat, viszont a tematikájukban mégis kimutatható összefüggés, azon túl is, hogy mindhárom mozi Oslo városában játszódik. Ahogy A világ legrosszabb embere, úgy a trilógiát nyitó Szerzők és az Oslo, augusztus is felnövéstörténetek. Filmek arról, hogyan válnak huszonéves, netán a harmincas éveik elején járó fiatalok felnőtté. A három filmet továbbá az is összeköti egymással, hogy mindháromban a civilben orvosként dolgozó Anders Danielsen Lie a férfi főszereplő, bár mindegyikben másik karaktert alakít. A rendező számára Anders Danielsen Lie egyfajta múzsa, elmondása szerint az Oslo-trilógia azért is jelent olyan sokat számára, mert bemutatja a barátját a húszas, a harmincas, majd a negyvenes évei kezdetén is. Cikkünk tárgya azonban nem a mostanában körberajongott A világ legrosszabb embere, hanem a trilógia nyitódarabját jelentő, még 2006-ban debütált Szerzők, aminek apropóján az angolszász sajtó egy része annak idején a norvég Quentin Tarantinóként kezdett el hivatkozni a rendezőre. A filmet most bárki megtekintheti, ugyanis felkerült a Netflix kínálatába.

A Tarantino-hasonlat persze hangzatos, de valójában inkább félrevezető, ugyanis Triernek maximum annyi köze van az amerikai mesterhez, hogy mindketten erősen dialógusközpontú filmekben gondolkodnak, és mindketten szeretnek játszani az elbeszélés szerkezetével. Ezt leszámítva Joachim Trier sokkal inkább szellemi örököse a francia új hullám alkotóinak (ami leginkább a mesélési stílusában és a filmnyelve szabadságában, játékosságában bontakozik ki), mint bárki másnak. Ez már a Szerzők nyitójelenete során is azonnal érezhető. Két gyerekkori jó barát, Phillip és Erik együtt megy egy postaládához, hogy elküldjék egy kiadónak az első irományukat, abban reménykedve, hogy majd kiadásra méltónak találják. A rendező rögtön egy szupervidám montázzsal indít arról, ahogyan valóra válnak az álmaik és kultikus jelentőségű szerzőkké válnak, hogy aztán nem sokkal később gyorsan visszarántson bennünket a valóság talajára. Erik könyvét elutasították, de Phillipét kiadták. Mérsékelt sikert aratott a piacon, de a fiú ahelyett, hogy lendületben maradva egyből nekiállt volna a második kötet megírásának, egy látványos idegösszeomlást produkált, a Szerzők pedig a lassú felépülés egy pontján veszi fel ismét a fonalat, amikor a srác megpróbál visszatérni abba az életbe, amit az összeomlás előtt élt. A film egy rendkívül maszkulin közegben játszódik, Erik és Phillip baráti köre még huszonévesen is egymás ugratásával van elfoglalva, és sokszor az egymással való versengés a legfőbb motivációjuk, és ez nem épp a legkellemesebb, legmegértőbb közeg olyankor, ha az embernek inkább megértésre és támogatásra lenne szüksége.

A Szerzők nem egyetlen témával foglalkozik, bár középpontjában kétségtelenül a gyermeki, kissé felelőtlen énünk hátrahagyása és a felnőtt léttel járó felelősség fájdalmas felvállalása áll. A srácoknak laza, bulizós punk rockerekből kell új utakra lépniük, sokszor akár olyanokra is, amiket korábban maguk is megvetettek, sőt lázadtak ellene. Ezen felül Trier filmje szól az irodalomról, az alkotóvá válásról is, időnként saját magára is kikacsintva („Sose próbálj túl költői lenni!”), ráadásul a narrációt is úgy használja, hogy néha olyan érzésünk támad, mintha egy könyvből olvasnák fel nekünk. De szól még a megszállott szerelemről is, arról, hogy képesek vagyunk úgy függeni egy másik embertől, mintha csak valamilyen drog lenne, és persze szól az elménk törékenységéről is, arról, hogy egyik pillanatról a másikra hogyan omolhatunk össze. De szól még a barátság erejéről, és mindehhez a helyszínt Oslo csodás városa biztosítja, ami Triernél egy élő, lélegző közeg, aminek minden zegzugát ismeri és szereti, és bár itt nem állítja meg az időt, ahogy A világ legrosszabb emberében tette, azért Phillip csukott szemmel biciklizős jelenetei a városban majdnem annyira emlékezetesek, mint Renate Reinsve nagy futása volt. A Szerzők hősei csak szép lassan kerülnek tisztába önmagukkal, és ahhoz, hogy ez megtörténjen, időnként le kell válniuk egymásról, hogy aztán a barátságukat ott folytassák, ahol az abbamaradt. Bár egy tizenhat éves filmről beszélünk, semmit se fogott rajta az idő, ma is ugyanolyan frissnek tűnik, mint abban az évben, amikor bemutatták. A világ legrosszabb embere talán valamivel könnyedebb és szórakoztatóbb ennél, de ez a film akkor is az egyik legerősebb XXI. századi nagyjátékfilmes debütálás. A rendezője azóta szerencsére már bizonyította, hogy nem egyszeri csoda történt.

A Szerzők megtekinthető a Netflix kínálatában.