Hoppá, akkor a mostani az év legzsúfoltabb hete, annyi világsztár koncertezik itt! – nyugtázza a sofőrünk az MVM Dome multifunkcionális sportcsarnok felé araszolva, amikor megtudja, hogy Rod Stewart budapesti koncertjére szállít minket a Szent Iván éjszakája előtti estén.
Rod Stewart csak egyszer töltötte meg az MVM Dome-ot, bár azt sem teljesen, mert nagyjából tizenkétezer jegyet adtak el a One More Time címmel, 2022-ben indult turnéjának itteni állomására. Lehet ezt a nézőszámot soknak és kevésnek értékelni: a Coldplay vagy Azahriah Puskás Arénában tartott, háromszor ötvenezres koncertjéhez képest jelképes teljesítmény, de ha arról van szó, hogy Stewart fél év múlva nyolcvanéves lesz, már nem is rossz a helyzet. Érdemes arra is áldozni pár szót, hogy mit kínál most Rod Stewart. Nem a leginkább elkötelezett rajongóknak szánt finomságokat, nem az elmúlt évek kurrens munkáiból válogatott listát, hanem alámerülést a nosztalgia langyos vizébe. One More Time, vagyis Még egyszer a koncertsorozat címe, és a plakát kellemetlenebb nem is lehetne: a mosolygó, fellépőruhás előadóról néhány évvel ezelőtt készített portré felett az „élőben” felirat, alatta magasba tartott kezekkel a koncertközönség. Az előadó neve – giccses, aranyszínű betűkkel szedve – már messziről látszik.
Ha csak ennyi információ állna rendelkezésünkre, nem hinném, hogy sokan kedvet kapnánk Rod Stewartot élőben hallgatni. Ilyen vizuális bűncselekményre a nyolcvanhárom éves Cliff Richard vagy a nyolcvankét éves Paul Anka vállalkozhat – egyrészt ők soha nem voltak rocksztárok, másrészt nem sok izgalmat szállítottak az elmúlt évtizedekben. A skót származású jóképű ördög azonban teljesen más: az 1960-as évek végén csatlakozott The Jeff Beck Grouphoz, két év után átnyergelt egy másik rock-blues bandához, a Faces-hez, de ezzel párhuzamosan elindította a szólókarrierjét. Az 1971-es Every Picture Tells a Story című, hard rock, roots rock, folk és blues dalokból felépített, a karriert valóban berobbantó harmadik albuma és a Swing Fever című, Jools Holland brit zongoristával régi és nagyon régi swingszerzemények, valamint Broadway-slágerek leporolásából készített, idei stúdiómunkája között harminc további lemezt énekelt fel, miközben megszámlálhatatlanul sok előadóval, formációval működött közre. Pályafutása során 125 millió példányban fogytak az albumai; tizenhat alkalommal jelölték Grammy-díjra, ebből egyszer meg is kapta az amerikai könnyűzene legismertebb kitüntetését; felavatták a csillagát a hollywoodi Hírességek Sétányán. 1994-ben végképp beírta magát a popzene történetébe, amikor 3,5 millió ember előtt lépett fel Rio de Janeiro szívében, a Copacabanán (a rekordot csupán Melanie C brit énekesnő tudta megdönteni, aki 3,7 milliós közönségnek énekelt a 2019-es São Pauló-i melegfelvonuláson).
Ezzel az öt és fél évtizedes professzionális előadói tapasztalattal, a folyamatos kísérletező szellemmel és örökös kíváncsisággal felesleges átlagos setlistet összerakni. Hiába írt arról a Rod – Önéletrajz címmel, 2013-ban magyarul is megjelent memoárjában, hogy a „nyilvános éneklés iránti csillapíthatatlan vágy” már gyermekként felütötte a fejét nála, a jelenlegi turné nem a sokszínűség jegyében készült. Kevesebb annál: biztonsági játék. Megvannak persze a jobb, figyelemre méltóbb pillanatok ezen a koncerten is. Egyből itt a nyitódal, Robert Palmer 1986-os Addicted to Love című slágere, amiről csupán az nem derül ki, hogy Stewart mit akar üzenni vele, pedig időről időre elővette az elmúlt húsz évben. Végül is az öt női előadótárs – kevésbé finoman szólva: Stewart öt csinos és tehetséges vokalistája és háttérzenésze – nagyon jól mutat a Palmer-dalhoz készített videóklipben látottakat idéző fekete alkalmi ruhában.
A popsztáros vonalon tovább haladva egy évtizedet visszaugrunk az időben: a You Wear It Well elég tisztességes, különösen az amerikai Chandra Meibalane hegedűbetétének köszönhetően, aki már tizenegy éve játszik Stewart turnézenekarában. „Szombat este van, élvezzétek! Mondani sem kell, érezzétek jól magatokat!” – halljuk ezután a világsztártól, aki mintha mentegetőzés gyanánt szólna: azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak benneteket, legalább tegyetek úgy, mintha élveznétek. Jön is az It’s a Heartache, Bonnie Tyler walesi énekesnő ’70-es évekbeli szerelmes dala, amelyet Stewart csak azután dolgozott fel, hogy mindenki azzal élcelődött: Tyler rekedtes hangja olyan, mint az ő reszelős énekhangja. Imádja is a közönség.
Nagyot szól a Tonight's The Night (Gonna Be Alright), de hiába a hárfás meg a szaxofonos szóló, a közönség nem dalol, amikor Stewart megpróbálja énekeltetni őket. Egy profi azonban nem akad fenn ezen – a Rollin' and Tumblin' lendületes tisztelgés Muddy Waters előtt (a felvezetőből megtudjuk, hogy az egykori londoni kamasz Jimmy Reedért és John Lee Hookerért is rajongott), a Forever Young pedig elképesztően gazdaggá válik, amikor a két hegedűhöz és a basszusdobhoz még egy Celtic FC labdarúgócsapatot népszerűsítő felirattal ellátott dob is érkezik, csak éppen az előadó távozik a színpadról. Ez harminc perc után kellemetlen lehetne, ha nem tudnánk, hogy Stewart csak a színpadi kelléktárához sétál, egy gyors átöltözés erejéig. Mivel többször is eltűnik, amíg nincs a színpadon, a lányok szédítően jól adják a The Pointer Sisters I’m So Excitedját elő Donna Summer Hot Stuffját. Az egyik utolsó fellépőruha-csere után zenész sárga ingben és kék zakóban tér vissza a színfalak mögül: a Rhythm of My Heart című, 1991-es sikerszámot az ukrán népnek és Zelenszkij ukrán elnöknek ajánlja, de amikor a pop-rock dal végén megjelenik az államfő képmása, a budapesti közönség egyik része tapsol, a másik viszont ugyanúgy kifütyüli és pfujol, mint a németországi rajongók. „De hát ez egy szép dal!” – morog Stewart, s nem kell bánni, hogy egy ideig sötétben figyeljük, mert amikor újra őt pásztázzák a fények, némi megrökönyödés látszik az arcán.
Többet is meg lehetne tudni Rod Stewartból, sokkal többet. Például az ötrészes, egyenként is nagyon sikeres és valóban maradandó The Great American Songbook (2002–2010) dalai is hiányoznak, de sajnos a Swing Fever tizenhárom szerzeménye közül sem hallunk semmit – pedig a február 24-én megjelent korong toplistaelsőként nyitott a brit albumeladási listákon. Hogy nincs vele Jools Holland a turnéállomásokon, az ő magnetikus zongorafutamai nélkül pedig nem igazi a Pennies from Heaven vagy a Tennessee Waltz? Hogy az arénaközönség nem erre vált jegyet? Igen, valami ilyesmi látszik a leghipnotikusabb dalok: az időtálló Young Turks, az utolsó szám, a Some Guys Have All the Luck, majd a két ráadás, a Da’ Ya’ Think I’m Sexy és a Sailing őrületes fogadtatásában.
És ha így van, kell-e bátornak lennie a veterán előadónak? Felesleges. Már csak azért is, mert az a kétórás élményutazás, amit kapunk, teljesen vállalható és színvonalas. Rod Stewart tisztában van ezzel, mert szándékosan nem akarja elrontani – azt a kevés a középtempós rockdalt, amibe belesülhetne, kicsit elkeni, máskor szándékosan eltartja magától a mikrofont, az egyik dalnál pedig nem elénekli, hanem elsuttogja az utolsó szavakat. De addig, amíg a Handbags and Gladrags vagy az I’d Rather go Blind is a repertoár része, nem bánjuk.
