Mit lát az utókor a régi fényképeken, hogyan értelmezi a nemegyszer a padlások rejtekéből előkerült, fiókok mélyén, papírdobozokban megbúvó fekete-fehér felvételeket, amelyek hátán talán akad felirat, néhány sor, egy-egy név, időpont, de megesik, hogy semmi nem utal a szereplőkre, aki elrakta, nyilván tudta még, kit, mit ábrázolnak, de ma már… Amikor Szepessy Ákos és Tamási Miklós 2010-ben ötezer, jórészt lomtalanításokon lelt múlt századi fotóval létrehozták a Fortepan közösségi képarchívumot, talán maguk sem gondolták, milyen sikert arat majd kezdeményezésük. Sikert az érdeklődők, a felhasználók és az adományozók körében. Azóta több száz család, amatőr és hivatásos fotós, sőt közgyűjtemény bővítette a Fortepan fotótárát, amely ma már több mint százezer archív fényképet bocsáthat a böngészők rendelkezésére.

A fogalommá vált Fortepan-gyűjtemény kiállításán a Magyar Nemzeti Galériában talált rá Gazsó L. Ferenc olyan régi felvételekre, amelyekbe régi históriákat láthatott, álmodhatott bele.

Történeteket, amelyek talán megestek, de mindenesetre megeshettek volna. Így voltak, vagy csak így lehettek volna, valójában nem is fontos, a képek nyomán a régi időkre visszapillantó, a kort felidéző kis tárcák, jegyzetek születtek, persze mai írójuk szemével,látásmódja szerint.

Gazsó L. Ferenc XX. századi emberekről, családokról, társadalmi és politikai eseményekről beszélő korrajzai 2020 első felében lapunk, az éppen induló Országút hasábjain jelentek meg, utóbb a Magyar Nemzet Lugas rovatában lett helyük.

Léner András rendező az írásokban színházi lehetőséget látott, s így került egymás mellé tizenhét fénykép, s alakult generációkon átívelő történetegyüttessé. A fotók különbözősége folytán a szabályos időrend ellenére nem következnek, nem következhetnek egymásból a históriák, de igyekeznek közös históriává formálódni. Hogy végül mégis csak egymást után elmondott etűdök maradnak, s nem tudnak eleven színpadi teljességgé formálódni – anélkül, hogy a klasszikus színház hagyományos ismérveit akarnánk számon kérni az előadáson –, az valószínűleg nemcsak abból következik, hogy az írásokat más nem köti össze, mint hogy a XX. századi Magyarország időszakairól mesélnek skiccszerűen körvonalazott emberi-, családi sorsokon keresztül, hanem abból is, hogy talán sem a dramaturg, sem a rendező nem bízott eléggé a szöveg egyneműségében ahhoz, hogy ne akarjon túlzott vizuális kiegészítő elemeket rendelni a játék mellé. Kortárs tánc-, mozgás- (Nagy Csilla koreográfusi munkája) és hangélményekkel stilizálnak, értelmeznek, dúsítják a játékot, sokszor fölöslegesen megbontva és gyengítve az erős gondolatsort.

Fekete Linda Az esküvő című fotó alapján született etűdben  Fotó: Szkárossy Zsuzsanna

A játék az előcsarnokban kezdődik, belefojtva a szót a nézőtér előtt várakozókba, akik immár a lépcső felé fordulva, furakodva hallgathatják az eredetileg Magával, anyám címet viselő írás döbbenetes mondatait, s a csak remélni lehet, hogy a tömegben mindenki érti, mi történik, látja, miként változik az asszony arca, hogy aztán sarkon fordulva „megbízója” karján távozzék. Rendezői trouvaille? Talán. Inkább úgy mondanám, az is lehetne, ha Léner András azt is megkomponálta volna, hogy a váratlan megrendülés után a nagyérdemű, úgy jut be a nézőtérre, hogy közben nem szakad meg az előadás, akár egy másik történettel folyamatosan megy tovább, nem oldódik a feszültség, ily módon az előjáték szerves része marad az egésznek.
 

45, a szabadság pillanata. Görgey Artúr szobrának talapzatánál,  Fotó: Fortepan

Valamennyi jelenet kezdetén megjelenik az egykori fotó, amelyre jól felel a legtöbbször elbeszélt, helyenként dialógussá formált szöveg. A színészi játékban megelevenednek a pontos időbeli sorrendbe állított XX. századi történetek az első világháború idejéről, a „boldog” békeévekből, a második világégés napjaiból, a szabadság pillanatából, az ötvenes évekből, s az azt követő korszakból, egészen napjainkig. Jól ismert történelmi eseményeket és ismeretlen, elhallgatott, elfojtott életképeket idéznek fel a színészek: Fekete Linda, Koltai Vivien, László G. Attila, Illés Dániel, Kocsis Mónika Krisztina, Kovács Dominik Róbert és Mladoniczki Dávid. Ahogy élethelyzetekről, életsorsokról mesélnek, arra biztatják a nézőt, otthon ne legyintsen unottan, hallgassa meg, amíg van kitől meghallgathatnia a családi történeteket, amelyek az előadás zárószavai szerint úgy kezdődnek: Az úgy volt…

Nyitókép: Az esküvő. A Szent István-bazilika északi oldalbejáratánál, 1951 Fotó: Hámori Gyula/ Fortepan