James Cameron Avatar: A víz útja című filmjének kellene megnyernie a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, állította Steve Rose újságíró, a The Guardian mértékadó brit napilap szerzője a 95. Oscar-gála előtti napokban megjelent írásában. Sokan vannak, akiket legalább annyira felháborít a franchise második részének a legjobb film kategóriájában történt Oscar-jelölése, mintha az ember a sorozatgyilkos Charles Manson egykori amerikai szektavezér védője lenne a bíróságon, de ha a kategória nevének jelentéséből indulunk ki, a fokozott melléknév széles körű értelmezési lehetőséget kínál. Rose végül arra a megállapításra jut, hogy bár a kritika fanyalogva fogadta a 2009-es Avatar tizenhárom évvel későbbi folytatását, egy valamit nem lehet elvitatni a filmtől: a közönség teljesen megőrült érte – a decemberi bemutató óta 350-460 millió amerikai dolláros költségvetésének már nagyjából a hatszorosát visszahozta, hiszen a jelenlegi – globális – összbevétele meghaladja a 2,2 milliárd amerikai dollárt. (A világ valaha készült legtöbb bevételt hozó filmje 2,9 milliárd dolláros összbevétellel éppen az Avatar, a második helyen 2,7 milliárddal a Bosszúállók: Végjáték című Marvel-szuperhősfilm szerepel, bár van némi sansza annak, hogy a bizarr kék lények újabb kalandja leszoríthatja Anthony és Joe Russo munkáját a dobogó második fokáról.) És ha a szívünkre tesszük a kezünket, nem az a legjobb film, amely életet lehel a koronavírus-járvány miatt (kezdetben drámai, mostanra csak némileg) megfogyatkozó érdeklődéssel, bizonyos hálózatok esetében kevesebb egységgel újra nyitó mozikultúrába, amelynek még a streamingszolgáltatók egyre szélesebb palettája nyújtotta kihívásokkal is szembe kell néznie?

Hát, nem ördögtől való gondolat, mégsem igaz, leginkább ez jut eszembe, amikor három óra, tizenkét perccel az első jelenet után felcsendül a Nothing Is Lost (You Give Me Strength), amelyet a The Weeknd művésznéven alkotó Abel Makkonen Tesfaye kanadai rapper úgy írt meg és adott elő, hogy szépen rezonáljon a Pandora bolygó leghíresebb családjának a veszteségek ellenére is egymásba és reménybe kapaszkodó, a nagy ellenfelekkel szemben nem a menekülésben, hanem a megküzdésben fantáziát látó érzelemvilágába. Ez a dübörgő, himnikus jellegű filmzáró ballada valóban passzol az Avatar: A víz útja képi-hangulati sémájához, de zeneileg nem magaslik ki a Grammy-díjas szupersztár változatos repertoárjából. Pedig a vokál most kivételesen erős, az instrumentális résszel sincsen baj, csakhogy van egy kis szépséghibája a dolognak: a betétdal egyszerű és kiszámítható, a drámaisága pedig inkább mulatságos, mint komolyan vehető.

Forrás: Disney

Ugyanez elmondható a világ legismertebb háromdimenziós sci-fijének második részéről is. A cselekmény bántóan szimpla, a végkifejlet borítékolható, de azért elég rögös utat kell bejárnia a főhőseinknek ahhoz, hogy felkapaszkodjanak a drámai csúcsra, amin átlendülve mégiscsak pozitívan tekintenek a jövőbe, még akkor is, ha az egyéni és globális sorscsapások embert/avatárt próbáló feladatok elé állították őket. A kanadai mozimágus, James Cameron (Avatar; Titanic; Terminátor) ugyanakkor kétségtelenül bátor tettre vállalkozott, amikor elkezdte a világ legnagyobb bevételt termelő filmjének második részét összerakni – erre nem túl nagy ördöngösség rájönni, különösen nem annak, aki hozzánk hasonlóan két és fél hónap elteltével másodjára is befizet a látványos fantasy-kalandfilmre. A Netflix futószalagon készített produkciói által jegyzett filmes korszakban csak dicsérettel lehet illetni az ilyen nagyszabású vizualitásra építő, talán valóban „mozimentő” alkotásokat, még akkor is, ha Cameron ízig-vérig közönségfilmes, akinek esze ágában sincs kísérletezni vagy megújulni, ha biztos kézzel le tud gyártani egy ilyen popcornmozit.

Pandora erdői sok veszélyt rejtenek, magyarázza Jake Sully (Sam Worthington), az egykori ember, aki Neytirivel (Zoë Saldaña), a Polyphemus gázióriás-bolygó körül keringő univerzum klánvezetőjének lányával mostanra négygyermekes családot alapított, amelyhez a tudósok által nevelt „idegen”, Gekkó is hozzácsapódott. A színpompás, gigantikus és nem ritkán világító növények által benépesített őserdők veszélyeiből alig érzékelünk valamit, mivel a Pandorára leselkedő veszély ezúttal (is) a magasból érkezik: az ég népe visszatér, hogy újra megpróbálja kolonizálni a kincset érő erőforrásokban gazdag bolygót. Egy év se telik bele, hogy a teljesen asszimilálódott, a na’vik nyelvét folyékonyan elsajátító Jake a hollywoodi blockbusterek baljóslatú vagy a NatGeo-természetfilmek megindító narrátorainak hangján elárulja, hogy új csillag tűnt fel az égen, az emberek máris landolnak és megvetetik a lábukat a Pandorán. „A boldogság sima ügy” – halljuk az egykori mozgáskorlátozott emberből hősies avatártestbe költözött harcos szavait, aki Toruk Maktoként, vagyis az egyesített na’vi törzsek vezetőjeként portyákat vezet a tengerészet szintén avatárrá változott szuperkatonái ellen, majd törzsei és családja védelmébe önkéntes száműzetésbe vonul. A film cselekménye, amelyért a rendező-producer Cameron mellett Rick Jaffa és Amanda Silver felel, a jó és a rossz értékek – a hős és antihős végső összecsapásához vezető – ütköztetésére épít, amelyhez a család egysége témavilág kiaknázása szolgáltat kerettörténetet. Habár a működőképes alapkoncepció egyszerű, mint Jancsi tojása, a karakterek ezúttal sokkal összetettebbek, mint az első részben (bár két gyermekszereplő, az érzékeny Kiri és a Maugli-epigon Gekkó esetében nem kapunk egyértelmű választ arra, hogy kitől származnak), és a Pandora flórája-faunája is komplexitásában elevenedik meg (a bálnaszerű tulkunok bemutatása nem csak meseszép, hanem a film központi kérdésfeltevéséért is felel: hol húzódik a tudományt és a kizsákmányolást elválasztó szemrevehetetlen határvonal). Lehet, hogy úttörő fejlődés ment végbe a performance capture technika finomhangolásában, de ebbe a nem túl sok kifinomultsággal kecsegtető műfajban a szereplőket életre keltő színészek csak asszisztálhatnak: Wortington és Saldaña hozza az elvárható semmiféle-alakítást, de még a vízi törzs várandós feleségét megformáló Kate Winslet, Oscar-díjas brit színésznő sem tud kiemelkedni az átlagos színészi produktumok mezőnyéből.

A saját korábbi munkáiból gyakran újrahasznosító Cameron magasra tette a lécet a forradalmi első résszel (a forgatáskor kifejlesztett térhatású kameratechnológiáját még a NASA is átvette), de azok, akik az Avatar: A víz útját önálló játékfilmként és nem az alakulóban lévő, még három további résszel megtámogatott Avatar-széria második darabjaként nézik, szintén örömüket lelhetik benne. Megkockáztatom: hatványozottan több értéket találnak benne, ha nem azért izgulnak, hogy vajon tényleg a Pandora lesz-e az emberiség új otthona, hanem a család, az összetartás és a természetmegóvás parabolájaként értelmezik. Mert Cameron nem véletlenül kalauzol el minket a na’vik hegyi táborából a korallok népéhez, nem céltalanul ismerjük meg a különleges világ komplett bioszféráját (benne az óceáni cetféléket, a tulkunokat, az erdei farkas-hasonmás nantangokkat vagy a szárnyas ragadozókat, a torukat és az ikranokat). A film nagyszabású, vizualitásba tobzódó látványos akció-kalandként adja elő mindezt, de a bugyuta dialógusok, elcsépelt szófordulatok („Lassan a testtel!” vagy a mottóként használt „Sullyék összetartanak”) és fárasztó, alapvetően szóviccekre támaszkodó humor (csak a legpusztítóbbat említjük: a mindenre elszánt, immáron derekas avatár-testtel rendelkező tengerészgyalogosok új alakulata szerint az emberiség már annyira vissza akart térni a bolygóra, hogy abba „bele is kékültek”) mögött valódi üzenet rejlik: az Avatar: A víz útja azt vizsgálja, hogy miként lehet megóvni az éltető természetet a kizsákmányolástól. Oké, nem egy vadítóan eredeti gondolat, de legalább rátapint valami lényegesre.

Az Avatar: A víz útja a mozik országos kínálatában látható.