Fergeteges mókázással, hatalmas hévvel indul az ifjúságinak titulált, de minden korosztály számára figyelemre méltó előadás. Címe – Kinek az ég alatt már senkije sincsen – a Toldi Hetedik énekének kezdősorát idézi, a folytatás – Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten – elmarad, ki-ki mondja magában tovább a verset, ha emlékszik rá. Vagy érezzen rá a különleges, magával ragadó, önfeledt irodalomóra-játékból, amely egyszerre vezet végig Arany János életén, barátságán Petőfi Sándorral, mutatja meg kettejük kapcsolatrendszerét kortársaikkal, ismertet meg személyiségükkel.
Vecsei Kinga Réta látványterve nyomán a fehér díszletfalak között fekete öltönyös, fehér inges reformkori diákok vad kergetőzéssel, egymást túlharsogva fogadják a közönséget, petpalackok röpködnek, tréfálkoznak, mutatványokat adnak elő, komédiáznak, közös játékra, fényképezkedésre, sőt agytornára is hívnak, ki tudja, honnan van a címadó verssor – hangzik a színpadról, hogy aztán ujjongjanak a helyes válaszon. S az eleinte tán fészkelődő nézők is lassan megérzik, valami furcsa, szokatlan kezdődik itt, majd beszállnak a mókába, de figyelni is igyekeznek, hisz a háttérben, a vetítővásznon végtelenítve Latinovits Zoltán filmje pereg. A világról, önmagáról, a magyarságról, magyarságáról vall Szindbádként:

„Nem szeretem ezt a mai világot – ismétli keserűen. – Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna. Protekciót biztos nem vettem igénybe. Már arra sem vagyok kíváncsi, hogy minek örülhet az ember, ha magyar.”

És a versmondásról a színész:

„Szerte a hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget. Nem tudják, mit jelent magyar, ahogyan Ady értette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta, Karinthy viccelte, Molnár írta, Radnóti vérezte. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem szabad úgy érteni, ahogy értenék.”

S hiába a felfokozott hangulat, a rohangászás, a hangzavar, nem lehet, nem szabad nem meghallani, felfogni Latinovits-Szindbád mondatainak mélységét. 

Fergeteges komédiázásnak sincs híján az előadás. Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház

Aztán hirtelen minden elcsendesedik, a diákok közül egyre többen veszik észre, megérkezett a Tanár – Hegedűs Géza játszotta annak idején, s övé maradt a szerep az új színészcsapatban az előadás felújításakor is –, első feladata, hogy rendet teremtsen az osztályban.

S rendet a fejekben is, hogy megmagyarázza, megtanítsa a diákoknak, hol vannak, milyen világban élnek, ha úgy tetszik, elhelyezze őket és persze a nézőket is térben és időben, megértesse, mit jelent a költészet, mit jelentett a XIX. században és mit jelent most, milyen volt azoknak a költőknek az emberi, társadalmi eszménye, az erkölcse, mi volt számukra a szabadság, hogyan értsük, hogyan értelmezzük, és vigyük tovább ma mindazt, amit örökül hagytak.

Nem titkoltan a figyelmet, az érdeklődést felkeltő, a nyitott szellemű, a gondolkodást, az érzelmeket előhívó tanító szándékkal készült az előadás, jelzi ezt, ahogy néhány éve elhangzott a színen Eötvös József mondata:

„Félig nem olyan fontos az, amit tanítunk gyerekeinknek, mint az, hogy tanítjuk. Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad.” (Csak remélhetjük, hogy Eötvös szavai most sem maradnak el.)

Az előjáték után kezdődhet az előadás, amely tizenhárom képben eleveníti meg Arany János életét, emberi, művészi, szellemi kapcsolatait korabeli elbeszélések, levelek és naplóbejegyzések nyomán, s közben igyekszik megsejtetni azt is, miféle közös hit vezethette a márciusi ifjakat, mit jelent ma a XIX. század eszménye. A családon, a nagy baráton, Petőfi Sándoron kívül megjelennek a színpadon Arany életének meghatározó személyiségei Csokonai Vitéz Mihálytól Madách Imrén, Kemény Zsigmondon, Gyulai Pálon át Eötvös Józsefig, megidézi az előadás a debreceni professzort, Sárváry Pált és a vándorszínész Fáncsy Lajost is.

Álom és valóság együtt él a játékban. Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház

Mindez különösen a történet első felében játékosan, a diákszínjátszás újra fölfedezett, szabadjára engedett harsányságával, vidám magára ismeréssel, helyenként groteszkbe fordulva, ironikusan karikírozva. De ahogy múlik az idő, ahogy súlyosbodnak a költő gondolatai, úgy szűnik meg a komédiázás, úgy komorul el a szín, úgy fordul sötétbe a játék, amely bár megvallottan Arany Jánosról beszél, mégis – s nemcsak a levelezés, a találkozások pillanataiban – legalább annyira Petőfi Sándorról is szól.
A színházi előadás szövegének alapját Arany és Petőfi levelezése adja, s az első, elfogódott, szép személyes találkozás, amelyet igaz barátság követ. Két egymás mellett, együtt haladó, hol egybefonódó, hol szétváló, más-más úton járó költőóriás sorsa. Ha vállalt feladata szerint annak idején Aranyról szólt is a színmű, minduntalan Petőfi került a középpontba. S ebben a környezetben egyre érzékletesebben bontakozott ki az az Arany- és Petőfi-kép, amelyet az irodalomkritikus Gyulai Pál olyan érzékletesen írt le Emlékbeszédében:

„Petőfi vakon hisz eszméiben, bízik önmagában, erőszakos, kíméletlen, s ezt mintegy kötelességének, elvei szolgálatának hiszi, mit sem gondolva a világgal. Arany lelkén a kétely árnya borong, önbizalmatlan, kíméletes, engedékeny s éppen úgy lehangolja a világ, mint saját aggodalma. Petőfi a harag és a merengő szelídség, a düh és a méla ellágyulás közt hányódik, örül vagy búsul, szeret vagy gyűlöl, boldog vagy boldogtalan, de soha sincs nyugalma. Arany szintén mély fölindulások között él, de erőt vesz magán, csöndes búskomolyságba merül, s úgy bánatját, mint örömét humora mérsékli. Petőfinél egy a gondolat, érzés és tett; Arany a gondolatnál és érzésnél marad, s csak a külső körülmények nyomása alatt ér a tetthez.”

Ugyan a két életmű értékelésében alig lehet elsőségről vagy elsőbbségről beszélni, az előadás utolsó jelenete akarva-akaratlan hitet tesz: Arany Petőfit búcsúztatja, mintha maga is búcsúzna – tán sejti, hogy a szoboravató ünnepségen, 1882. október 15-én szerzett tüdőgyulladás egy hét múlva elviszi –, miközben a színpad hátterében megjelenik Petőfi szobrának sziluettje.

Nyitókép: Jelenet a Pesti Színház Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadásából.