Rendező-koreográfusként állította színpadra a Csodaváró betlehemes című művet, s ez volt az első gyerekeknek szóló darabja…
Meg is rémültem, amikor először vetette fel az ötletet Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója. Azzal keresett meg néhány évvel ezelőtt, hogy nagyon szereti A diótörő-előadásokat, de erősen hiányolja, hogy nem létezik olyan előadás, amely a Kárpát-medencei karácsonyi szokásokra épülne. A felvetését megrendelésként értelmeztem, s miután korábban sohasem dolgoztam olyan produkción, amely a kicsiknek szól, felkértem dramaturgnak Kocsis Rozit, a Vaskakas Bábszínház igazgatóját, hiszen ő nagy tapasztalattal rendelkezik e téren. Az általa készített szinopszisban megjelent mindaz a varázslat, ami karácsony környékén megérint bennünket. Ez inspirációt adott, s elindította a fantáziánkat két ifjú koreográfustársammal, Kocsis Enikővel és Fitos Dezsővel. A Kisjézus születésének misztériuma mellett az előadásban a hétköznapi élet apró ünnepei szólalnak meg. Akad ebben az időszakban hajnali hóvarázslat, megelevenednek hóemberek, megjelenik a párválasztó korcsolyatánc.
A karácsonyi menüt boszorkányos ügyességgel készítik a lányok-asszonyok, s a szánhúzó lovak is arról álmodnak, milyen csodálatos volna, ha cirkuszban léphetnének fel… Szívemnek tetsző az is, hogy az előadásban szerepel az Angyalok kórusa, ők a Budapesti Énekes Iskola Kórusának gyermekei. Innen jött az ötletem, hogy továbbgondolva a történetet, legyen két olyan kis angyal, aki a kórusból kiválva megtapasztalja, milyen gyermekként élni a Földön. A darab végén azonban visszakerülnek a karba, kissé bánatosan, hogy el kell köszönniük az itt megismert világtól, az itt megtalált barátoktól…
Mihályi Gábor táncosból lett a Magyar Állami Népi Együttes vezetője
Fotó: Csibi Szilvia/Magyar Állami Népi Együttes
Most sem akartunk múzeumnak tekinthető szokásgyűjteményt színpadra állítani, bár az ünnepvárás minden fontos momentuma megjelenik, az adventi hagyományokon is átsüt mindennapjaink szemléletmódja, fontos ugyanis, hogy a gyerekek közelinek érezzék a pódiumon megjelenő világot, az legyen a benyomásuk, hogy mindez akár velük is megtörténhet… Ehhez persze hozzátartozik Cziegler Balázs mesés díszlete, amely megidézi a téli napokat: van itt hegy, domb, ahol lehet hógolyózni, szánkózni, s a társulatom tagjai is igazán élvezik ezt a játékot, nagy gyerekként lubickolnak a zsákokon csúszkálásban, a hópihetáncban. Pál István Szalonna zenei összeállításában pedig akad tradicionális népzene, egyházi kórusének, kortárs népzene. Négy évvel ezelőtt mutattuk be, s az, hogy mekkora tetszést arat, talán abból is látszik, hogy idén már nemcsak karácsony előtt, december tizennyolcadikától kerül színre a Bartók Béla Hangversenyteremben, hanem a két ünnep között is láthatják az érdeklődők.
S olyan publikum is jegyet vált rá, akik közül némelyek nem feltétlen ülnének be egy néptáncos előadásra…
Fontosak az ilyen produkciók a jövő, a közönségépítés szempontjából, s az embernek jól kell sáfárkodnia a meglévő tudással. A Magyar Állami Népi Együttes tavaly ünnepelte a hetvenedik születésnapját, s ennek több mint a felét, négy évtizedet a társulattal töltöttem. Először táncos, majd tánckarvezető lettem itt, s negyedszázaddal ezelőtt kértek fel az együttes megbízott, majd kinevezett vezetőjének. Jó volt tagnak lenni, később pedig gyomorszorító és felemelő érzést jelentett irányítani a társulatot olyan művészek után, mint Rábai Miklós vagy Timár Sándor. A sokszínű és sosem szokványos repertoárra rendkívül büszke vagyok. Ebben részben az állandó felfedezővágyam, a kíváncsiságom motivált, vitt újabb és újabb utakra. Még akkor is, ha az úttörőkre veszélyek leselkednek, és sokkal egyszerűbb a járt ösvényen haladni. De jó az élen járni, és elsőként felfedezni újdonságokat. Néha pedig az elutasításnak is ki kell tenni magunkat. Magam is azt vallom, ami az egyik előadásomról szóló kritikában szerepel: „A hajó kész, a vitorlák dagadnak, távolodjunk el a parttól, de csak annyira, hogy a parton maradók szemmel követhessenek bennünket.” Újítsunk, igyekezzünk a befogadóképesség határáig elmenni, de csak addig…
A Labirintus című darabom a nyugat-európai közönség körében frenetikus sikert aratott, de a hazai publikum értetlenül fogadta. A bemutató óta eltelt néhány év, gondolkozom rajta, hogy felújítom, hátha mostanra már más lesz a reakció… A Magyar Állami Népi Együttesnél szükség is van a sokszínűségre, hiszen a közönségünk is összetett, akadnak benne idősebbek és fiatalok, vannak, akik a tradicionális előadásokat keresik, mások inkább a kortárs művek iránt érdeklődnek. A világ változik, a színpadi néptáncművészet sem maradhat ki ebből. A művészeti ágak néha radikálisan új irányokat választanak, mert másként nem lehet fejlődni és aktuális válaszokat adni korunk kérdéseire.
Jelenet a Liszt-mozaikok című táncjátékból
Fotó: Dusa Gábor/Magyar Állami Népi Együttes
Mindennek megvan a kellő hatása is, hiszen nyáron táncművészként-koreográfusként a Halhatatlanok Társulatába választották.
Nagy örömöt jelentett, hogy ennyien szavaztak rám, hiszen nem vagyok reflektorfényben, a közönség voksai azonban igazolták, hogy csendesebben is be lehet kerülni a köztudatba. A sikerben, abban, hogy rendszeresen telt házak előtt léphetünk pódiumra, nagy szerepe van a táncosoknak, a zenészeknek, a menedzsmentnek, akik jönnek velem már huszonöt esztendeje ezen az úton. Ha kell, akkor a tánc mellett énekelnek, egyszerűbb hangszereken játszanak, vagy szöveget mondanak, s akár díszletet is mozgatnak. Jó látni, hogy most is itt van az együttesnél öt hallgató a Táncművészeti Egyetemről, akik átveszik az idősebbektől a munkabírást, a munkaszeretetet, a szellemiséget.
A saját családom mellett az együttes a választott famíliám, ahol nemcsak azért dolgozom, hogy a színpadon sikereket érjünk el, hanem arra is odafigyelek, hogy a táncos pálya után is boldogulni tudjanak a tagjaink, legyen meg a tanári képesítésük, vagy szerezzenek más hivatást. Néha kényszerrel tolom őket a jövő felé, de hát ez egy apa dolga…
A hetvenedik születésnapot új helyszínekkel is ünnepelték, felléptek a milánói Scalában és egy neves londoni színházban is a Liszt-mozaikok című előadásukkal.
Egy új brand építésébe kezdtünk, annak érdekében, hogy elérjük azt a közönséget, amelyik főképp a komolyzene kiépített világában van jelen, s újra meg újra jegyet vált a magas színvonalú előadásokra. A Liszt-mozaikok, az a friss láttatási mód, amely minket jellemez, mindenütt tetszést aratott. Nagyon remélem, hogy ezen az úton tovább tudunk haladni, hiszen érkeztek már újabb felkérések, jelenleg egy kanadai és egy izraeli menedzserrel is tárgyalunk.
Mennyire nehéz társulatban töltött négy hosszú évtized alatt együttesvezetőként folyamatosan megújulni?
Olthatatlan és múlhatatlan szerelem köt a hagyományhoz. Ha látok egy filmet, hallok egy zenét, ha leülök idős, a népi tradíciókat követő emberek közé, még most is mélységesen megérint a találkozás a hagyománnyal. Megunhatatlan számomra, s elképesztő kíváncsiság él bennem még ma is ez iránt a világ iránt. S miután gyűlölöm az önismétlést, másként és másként igyekszem megfogalmazni mindezt a tánc nyelvén. A kezdetektől mindig is műhelyt akartam építeni, s öröm, hogy jönnek a fiatalok, a kortárs táncosok, díszlet- vagy jelmeztervezők, akik újabb és újabb inspirációkkal látnak el, és tovább is viszik mindazt, amit együtt hívunk életre, éltetik továbbra is a tradíciót.
Nyitókép: A Magyar Állami Népi Együttes gyermekeknek szóló darabja a Csodaváró betlehemes
Fotó: Dusa Gábor/Magyar Állami Népi Együttes
