Egy élet a zongora bűvöletében címet kapta novemberi zeneakadémiai koncertje. Hányadik hangversenye volt ez?

Túl vagyok háromezer-hétszáz nyilvános fellépésen. Amikor rendezgettem az estekről készült felvételek magnókazettáit, engem is megdöbbentett a szám, és az is, hogy milyen sok helyen jártam, milyen műsorokat adtam elő… Természetesen ebben temérdek ifjúsági előadás is akad, sokat jártam a vidéket, s évente sor került és még kerül egy-egy zeneakadémiai vagy a Vigadóban tartott nagykoncertre is. Igazán megtisztelő, hogy a mesterműveket előadó estjeimre szinte mindig megtelnek a termek. Az a fajta művész vagyok, aki a kincseit féltő fösvényként gyönyörködik az egyes darabokban, akár a gyémántban. Ha a drágakövet kicsit elfordítja az ember, az máris másképp csillantja meg a maga ezernyi színét. Akárhányszor veszem elő a mesterműveket, mindig számtalan újabb és újabb lehetőség sejlik fel bennem, érdekes és izgalmas utakat mutatva, amelyeket érdemes lehet kigyakorolni… Mindig kicsit másképp játszom Chopin műveit is, és bár számos estet adtam, biztos, hogy a mostani, novemberi műsor-össze-állítás így nem szerepelt még eddig a programomban. Arra törekszem, hogy az érdeklődőket zenei élményhez juttassam, hogy

megérezzék azt a csodát, amit a Chopin lelke és muzsikája mögé rejtett isteni üzenet jelent, s amelynek lényege nem más, mint a szeretet.

Hangversenyeimen az a cél, hogy elvigyem egy szebb, igazabb világba a publikumot. S az estek legemlékezetesebb percei mindig némák: azok a pillanatok, amikor a majd ezerfőnyi közönség összes tagja annyira figyel, hogy megáll a levegő, és tapintani lehet a csendet. Szinte egy lélekké válik mindenki. Évekkel ezelőtt hallottam azt a Szent Ágoston-idézetet, mely szerint Isten azért teremtette és adta a zenét az embereknek, hogy emlékeztesse őket szellemi hazájukra, hogy honnan jönnek és hová tartanak… S valóban, magam is azt érzem, hogy a zene rendbe teszi, harmonizálja a lelkünket, és a hangok mögött ott a szeretetteli, szemérmes, halkan suttogó isteni üzenet, amely nem erőlteti rá magát az emberre, csak fel kell ismerni, hogy létezik.

Erre is felhívja a figyelmet, amikor nemcsak játszik, hanem az estjein mond is néhány szót a hallgatóságnak?

Igyekszem, s bár a magánéletben elég csendes vagyok, ha mikrofont kapok a kezembe, örömmel mesélek, akár hosszasan is, s ebből – a közönség visszajelzései szerint – a jelenlévők érzik a feléjük áradó szeretetemet. A koncerteket is szeretetadásként fogom fel, s gyönyörűségemet lelem a darabokban újra és újra. A zongora a szerelmem, számomra olyan, akár a lelkem meghosszabbítása… Ezért is nagyon megszenvedtem a koncert nélküli időszakot, mert bár hatvannyolc évesen nem adok már hetente három hangversenyt, három különböző programmal, de rendszeresen fellépek. A pandémia első hónapjai alatt már kezdtem depresszióba esni, ezért három gyermekünk kitalálta nekem meg a feleségemnek – aki maga is zongoraművész, s gyakorta adunk kétzongorás koncerteket –, hogy vegyük fel az előadásainkat. Ahogy a pódiumon, úgy a filmek elején is mondok néhány mondatot, s az előadásokat közvetítjük a Facebookon vagy a YouTube-on. Havonta egy felvétel született, van immár harmincöt, egyenként egyórás program. És nagy boldogságot jelentett, hogy a kezdeti két-három tucatnyi látogatót követően, néhány hónap alatt egyre nőtt az érdeklődők köre, most már több mint kétezren követik az adásainkat. Például a Chopin-epizód nézettsége már eléri a nyolcezret, ez tíz telt házas zeneakadémiai koncert közönsége! Csodás lehetőség így eljutni az emberekhez! S bár igaz, sok szellemi energia érkezik a publikumtól egy élő előadás során, ami a felvételeknél hiányzik, így viszont más szépségekre figyel oda játék közben az ember. Ezekkel a felvételekkel is meg lehet vigasztalni, el lehet vinni egy másik univerzumba az érdeklődőket. A kommentek is meghatóak, kaptam Iránból gratuláló üzenetet, de olyan fiataltól is, akinek vélhetően ez volt az első komolyzenei élménye…

Tanít a felvételekkel is, ami nem csoda, hiszen nemcsak koncertező, hanem a pedagógusi múltja is lenyűgöző. A világ számos pontján foglalkozott fiatalokkal, oktató volt több évig a Zeneakadémián, s most is rendszeresen ad kurzusokat…

Február végére van repülőjegyem Japánba, s ha megvalósul, akkor az lesz a nyolcvanhatodik vendégszereplésem. Koncertekre és kurzusra várnak. Régi a kapcsolat, három évig éltem ott a családommal, még a nyelvet is megtanultam valamennyire. A miénktől gyökeresen eltérő kultúrát ismerhettem meg, miközben több korosztállyal foglalkoztam. A felkelő nap országában a gyerekek kiskoruktól azt tanulják, hogyan rejtsék el az érzelmeiket, ne zavarjanak másokat. Nem könnyű hát elérni, hogy nyissanak, hogy a lelküket vigyék bele a játékukba… De ha sikerül, akkor különleges teljesítményre képesek. Arra is büszke lehetek, hogy azokkal a nagyon zárkózott emberekkel életre szóló barátságokat kötöttem. Érdekes, hogy milyen másként működik a tengerentúli világ, hiszen Kanadában és az Egyesült Államokban ugyancsak majdnem harmincszor jártam. Míg a japán növendékek csak bólogatnak és figyelnek, a tengerentúlon roppant kíváncsiak és nyitottak a fiatalok: minden második mondatomba belekérdeznek, és mindenről meg kell győzni őket… Tanítottam itthon is több évig a Zeneakadémia tanárképzőjében, s jelenleg is vannak magánnövendékeim.

Nekik is azt tanítja, hogy a zongorát élőlényként, valódi partnerként kell kezelni?

Igen, először a kíváncsiság vezet, méregetem az instrumentumot, azután igyekszem megbarátkozni vele. Az első hangok mindig furcsák, de estére már az ember legjobb barátja lesz az éppen adott hangszer. Mindegyik más, sőt, még az időjárás szerint is változik a hangjuk, de a zongoristáknak meg kell tanulniuk így is a lehető legjobban tolmácsolni a művek üzenetét. Akad persze olyan művész, aki napi huszonnégy órás gyakorlással, melléütés nélkül játszik, bizony a perfekcióra való folytonos törekvés a hangrögzítés hatása. De ennél sokkal fontosabb a zene szépségét, a hangok mögötti világot megmutatni.

Sokszor nemcsak egyetlen hangszer adottságaira kell figyelni, hiszen gyakran ad kétzongorás, illetve négykezes koncertet is a feleségével, Hegedűs Katalinnal.

Sőt, egy zongoranégyesünk is van egy másik házaspárral. A Budapest Piano Quartettet úgy is szoktuk hirdetni, hogy négy játékos, nyolc kéz, negyven ujj és százhetvenhat billentyű. Nagyon jó együtt muzsikálni, s a feleségemmel, aki kiváló pianista, s igazi közösségteremtő ember, nagyon élvezzük a közös esteket. Sokat lépünk fel Budafok-Tétényben, ott az otthonunk. Rendszeresen tartunk házikoncerteket, a Hegedűs Szalon estjeit, s mikor néhány évvel ezelőtt díszpolgár lettem, felajánlottam, hogy havonta egy péntek délelőtt örömmel mesélek a zenéről és adok koncertet az iskolásoknak. A Cziffra Közösségi Térben sokan gyűlnek össze hónapról hónapra, s megható, hogy a legkisebbek, de a gimnazisták is szépen felöltözve jönnek az előadásokra. Szívesen mutatom meg nekik azt, amire egész életemben rácsodálkozom: a hangok végtelen birodalmát.

Nyitókép: Hegedűs Endre eddig háromezerhétszáz koncertet adott