A helyzet. 1990-ben alapvető változás következett be az országban: az egypárti diktatúrát felváltotta a parlamentáris demokrácia. Nem elszigetelt eseményről volt szó, hanem a nemzetközi politikai élet változásainak egyik következményeként szemlélhetjük a változást. Az átalakulás alku eredményének tekinthető. Ennek köszönhetik a közép-európai népek, hogy vér nélkül folytatódott az élet. A bizonytalanság azonban együtt jár az ilyen sorsfordulókkal, kérdés, vajon a lehetséges változatok közül nem következik-e be valamilyen rossz megoldás.

Keleten még állt a Szovjetunió, igaz, már túl voltunk a reykjavíki és a máltai amerikai–szovjet csúcsértekezleten (az alkudozások felső szintjén), egy ideig mégis kétséges maradt, nem siklik-e ki a békés vonat. Gondoljunk csak 1991 augusztusára, amikor nagyon közel álltunk ahhoz (a Szovjetunió megszűnte előtt), hogy a keleti birodalomban katonai puccsot hajtanak végre. Ekkor még létezett a Varsói Szerződés, a szovjetek vezette katonai tömb. Nyugatra ugyanakkor az ígéret földjeként tekintettünk.

A plurális társadalomra való átálláskor – amikor a korábbi politikai elit tagjai, bár más szerepben, de továbbra is hatalmi helyzetben maradtak, megjelentek a különféle szabadversenyes politikai ideológiák, ezzel együtt azok a gazdasági-pénzügyi törekvések, amelyek a hazai pártokban „megtestesülve” kívántak érvényesülni az új társadalmi szerkezetben. 1990-ben ezért talán nem alaptalanul nevezhetjük Magyarországot – Simonffy András regénycímét kölcsönözve – kompországnak. Ebben a helyzetben kellett, nemcsak megmaradnia, hanem újjáélednie az országnak. Ilyen átmeneti korban a vezetőre (vezetőkre) hálátlan szerep hárul.

A főhős. Talán nem elvetendő túlzás Mózes történetét felidézni, aki átvezette népét a rabságból az ígéret földje felé, de ő maga nem juthatott el oda. Antall Józsefnek, a legújabb kori magyar demokrácia első miniszterelnökének mintha hasonló sors jutott volna.

Már fiatalkorától küldetéstudattal élt, elméleti fölkészültsége reálpolitikai gyakorlati érzékkel társult. Kónya Imre, aki 1990-ben az MDF frakcióvezetője volt, és akit a Blokád című film készítői szakértőnek kérték fel, következőképpen jellemzi Antallt: „Verbálisan soha nem volt radikális, cselekedeteiben azonban sokkal radikálisabb volt, mint azok, akik nagyszájúan kimondják a »nagy« igazságokat. Antall diplomata volt, mindig az elérhető eredményt tartotta szem előtt, és ebben mindig radikális volt.”

A film forgatókönyvírója, Köbli Norbert a fellelhető dokumentumok, emlékiratok alapján így rajzolta meg a miniszterelnök alakját: „Még az ellenségeinek is nehezére esett, hogy valami rosszat találjanak benne, hogy valami csontváz kihulljon a szekrényből. Mi, alkotók arra a meggyőződésre jutottunk, hogy »sajnos« tisztességes ember volt. Filmes szempontból ugyanis egyszerűbb lenne cinikus portrét festeni egy dilettáns vagy korrupt politikusról. A filmben kimondjuk: Antall József magas erkölcsiségű ember.”

Kétségtelen, hogy a főhőst mély elhivatottság vezette. Családi örökségül kapta a politika iránti fogékonyságot, ezzel együtt a politikusi jellemvonásokat is. Tudta, hogy

a népszerűség nem feltétlenül jár együtt a politikusi szereppel.

Sőt, különösen abban a korban, amikor ki- és átvezetni kellett a nemzetet – mert a XIX. század legjobb politikusai és politikai gondolkodói nyomán nemzetben gondolkodott –, aligha számíthat elismertségre. Realitásérzékét mutatja, ahogyan fölmérte a Magyar Demokrata Fórum, a kormányzópárt további esélyeit szinte a győzelem másnapján. 1990 szeptemberében ugyanis az egyik koalíciós partner elnökének magánbeszélgetésben úgy nyilatkozott: az MDF története folyamán először és utoljára nyert a választásokon.

Tisztában volt a szabadság oldaláról érkező szorítással is. Csoóri jegyezte le naplójában: „Pár nappal a sikeres választás után dolgom akadt a Demokrata Fórum Bem téri székházában. Belépek a kijelölt, de még hivatalosan be nem iktatott miniszterelnök előszobájába. Ugyanebben a pillanatban lép ki ő is a szobájából. Halálsápadtan, vértelen szájszéllel. Mi történt? – kérdezem tőle óvatosan. »Hogy mi? Most jelentette be hat bankár, hogy ideiglenesen kivonja a Magyarországnak kölcsönzött több száz millió dollárját, és csak akkor hozza nyugodtan vissza, ha a két győztes párt: a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége olyan biztonságos politikai helyzetet teremt az országban, amelyben ők is biztonságban érezhetik a pénzüket…« Máig előttem van, hogy a fanyarsággal és az epés megjegyzésekkel mindig jól gazdálkodó Antall József ebbe a váratlan csapdába lépve, nemcsak hogy szótlan maradt, de továbbra is krétafehér.” És ott volt a tovább élő belső ellenzék (vagy inkább ellenfél).

A főhős fegyelmezett, érzelmi világa kifelé rezzenéstelen. Nem egyéni dolgára figyel. Küldetése van. A valósággal kell megküzdenie – legyen az akármilyen arcú.

A film. Ezt a főhőst állítja elénk a Blokád című alkotás. Antallt abban a helyzetben mutatja be, amikor súlyos – végzetesnek bizonyult – betegségével kórházba kerül, közben Budapesten, majd az országban végigsöpör a taxissztrájk. Párhuzamos síkon megjelenik a miniszterelnök ifjúkora, ezzel is igazolva és megerősítve elhivatottságát. Harmadik szálként pedig – szinte áttűnésszerűen – betekinthetünk Antall családi életébe.

Az alkotók – Köbli Norbert forgatókönyvíró, Lajos Tamás producer és Tősér Ádám rendező – nem egykönnyen teljesíthető feladatot határoztak meg önmaguk számára: hogyan lehet egy összefüggés- és ellentmondásdús hazai és nemzetközi politikai légkörben a blokádba torkolló polgári engedetlenséget az életrajzi igénnyel harmonikusan összefonni.

Köbli Norbert olyan történetet keresett, „amely kibeszéletlen, mindannyiunkkal megtörtént, ott van a kollektív emlékezetben”. Nem könnyű a film műfaji meghatározása. Ezért mondja a forgatókönyvíró, hogy egyszerre katasztrófafilm és életrajzi film, valamint történelmi alkotás. Ugyanakkor – teszem hozzá – ötvözi a dokumentumfilm és a játékfilm elemeit.

Éppen a történelmi közelség, a részben még élő személyek bemutatása és a lehetséges egyéni érzékenységek támasztottak kételyt az ábrázolás őszinteségére nézve. Hiányolhatjuk Göncz Árpád korábbi élettörténetének egyéb vonatkozásait, amelyek érthetőbbé tennék megnyilvánulásait, noha az alkotók ügyeltek az események hitelességére, az arányosságra, az alkotás ritmusára és a ma használatos befogadási effektusokra. Egy hőst kívántak bemutatni, kerülve a heroizálás és a deheroizálás csapdáit. Az eseményekhez Antallra jellemző módon higgadtan közelítettek, s éppen ez a higgadt alkotói módszer teszi a tényeken túlmenően még hitelesebbé. A film nem kíván manipulálni, ezért tudja az Antall–Göncz ellentétet, a rendőrkapitánynak és a köztársasági elnöknek, valamint a Magyar Televízió elnökének összefogását a szorítások gyűrűjében kormányzó miniszterelnökkel szemben tárgyilagosan bemutatni.

Azt is gondolhatnánk, Antall családi életének ábrázolása az intimitás határát súrolja, végül az alkotók lírai képekkel mutatják be a közéletben elhivatott visszatalálását a szerelmes ölelésbe. Ehhez nagyszerűen járult hozzá Tóth Ildikó visszafogott alakítása, és ez elmondható a Göncz Árpádot alakító Gáspár Tiborról is. Seress Zoltánról – és a fiatal Antall Józsefet megszemélyesítő ifj. Vidnyánszky Attiláról pedig – elhisszük, hogy Antall József valóban ilyen lehetett. Színész aligha érhet el alakításával ennél többet.