A házban lakó filmrendező, az ablaka alatt történt szörnyűséget tanúként átélő Ranódy László, munkatársával, Nádasy Lászlóval 1957 tavaszán készült el a robbanás, a megrendítő látvány tragikumát megidéző forgatókönyvvel: A tettes ismeretlen. Június elején az eredeti helyszínen kezdték forgatni a filmet. A Hunyadi János út 9-es számú házat átmenetileg birtokba vették a filmesek, kicsit átalakították, visszaromosították, a lakók hozzájárulásával több lakásba „beköltöztek” a színészek. A két évvel korábbi robbanás szemtanúi hiteles szemtanúk voltak a filmben is.

Augusztus végéig tartott a forgatás, bemutató 1958. január 30-án.

Halála után hat évvel vált ismertté a filmrendező 1958-ban följegyzett keserű gondolata: „A tettes ismeretlen című munkámmal kapcsolatban a hivatalos kritika teljes értetlensége és elutasítása olyan reflexet alakított bennem, amely más irányba orientált…” (Népszava, 1989. szeptember 14.) Összeszoruló szívvel olvashatta Ranódy László 1958. februárban az újságokból rázúduló, kritikának álcázott, felületes, ostoba, fenyegető politikai följelentéseket.

A felületes: „A film alkotói nem a társadalmi valóságból indultak ki.” (Ország-Világ, 1958. február 5.) Akkor még sokan emlékeztek az 1955-ben történt robbanásra, és rengetegen éltek hazánkban a kilábalás reménye nélkül olyan sivár körülmények között, mint a filmben látható ház mindenféle lakója.

Az ostoba: „A tettes ismeretlen bérházának lakóit majdnem semmi nem különbözteti meg például egy római bérház lakóitól: életük és sorsuk csaknem azonos. S ami elég lehet egy olasz filmben, az elégtelen és torz a mi filmgyártásunk produkciójában, mert más az élet, más a társadalom, a jelen és a perspektíva olasz földön, a kapitalizmus körülményei között és nálunk, a Magyar Népköztársaságban, ahol a szocializmus építésén fáradozunk.” (Magyar Ifjúság, 1958. február 1.) Szomorú igazság: a munkájukból élő emberek számára Rómában van, a szovjet hadsereg leigázta Budapesten nincs perspektíva!

A fenyegető: „A békeharcot kívánja szolgálni ez az új magyar film”, tehát az alkotók szándéka vitathatatlanul becsületes, a film szerkezete és művészi megoldása viszont vitatható, mert „a mi házainkban a szocialista rendszerben tizenkét évet eltöltött magyarok laknak, ezek pedig a kapitalista világ nem magyar kisemberei.” (Magyar Nemzet, 1958. január 30.) A kapitalista világ nem magyar kisembere a jó kedélyű, melegszívű budai zöldséges (Makláry Zoltán), a Mátyás-templomba misére induló virágárus asszony (Simor Erzsi), a szoba-konyhából nagyobb lakásba vágyó mérnök (Horváth József), a halálba hurcolt családja emlékétől szabadulni nem tudó orvos (Ajtay Andor), a tétova, gyorsan szerelmes kocsikísérő (Kibédi Ervin)…?!

Van tehetségtelen, van ostoba, van gazember filmkritikus; de feltűnő: pártutasításra minden tollforgató egyformán, egy irányba akarja félreérteni a filmet. Mindenki hangsúlyozza a Kossuth-díjas filmrendező becsületes szándékát: a háborút elítélő filmet készített. De múltba merengés helyett a jövőre kellett volna figyelnie: „Tagadhatatlan, hogy mindnyájan viseljük valamiképpen a háború nyomait, de ma már a főellenségünk nem az elmúlt, hanem a fenyegető újabb háború.” Alig több mint egy évvel Magyarország katonai megszállása, szovjet gyarmatosítása után tudatosan hazug vagy nevetségesen ostoba állítás, hogy hazánkban „az emberekben elevenen él egy új háború veszélyének feszültsége”. (Film Színház Muzsika, 1958. január 31.) A tettes ismeretlen című film szereplői közül senki nem retteg az új világháború kirobbanásától. Hazánkban akkor senki nem rettegett a közelgő új világháborútól. Amikor Washington lábhoz tett fegyverrel nézte végig s hagyta jóvá 1956. november 4-én Magyarország szovjet katonai lerohanását, eldőlt: most egy ideig nem lesz új világháború.

Aki jó elvtársként, pártfegyelmezetten próbálja védeni A tettes ismeretlen című filmet, az is torz téveszmére alapozva teszi: „A film sikerét nem utolsósorban az biztosította, hogy alkotói a mi világunk eszmeköréből, a következetes békeharc pátoszából merítettek.” (Kortárs, 1958. február)

Nagyítóval sem föllelhető a filmben a békeharc pátosza. Az értetlen és elutasító kritikák ellenére hónapokon keresztül érdeklődő, értő nézőkkel zsúfoltak a mozik. „A legnagyobb sikerű magyar filmek közé tartozik a »Tettes ismeretlen«, amelyet másfél millió néző látott…” (Kisalföld, 1959. január 9.)

Másfél millió néző itthon alig egy év alatt! Ranódy László filmje rövid időn belül tizenhét országba jutott el. (Hétfői Hírek, 1963. október 28.) Tizenhét országban sokan átélték, értették: gyászol Magyarország.

Értették, nagyon jól értették itthon is az elvtársak a filmet, ezért volt számukra dühítően idegesítő a mozikban sokak által látott keserű-szomorú kortükör.
A világháború okozta testi-lelki sérülések sajognak, fájnak, de lassan behegednek; 1956. november 4. magyarok millióinak lelkében újra és újra felfakadó, vérző seb.

Nem elismerően, de pontosan fogalmazott a transzszilvániai kritikusnő: „Olyan a film, mint egy nagy sikoly, mely elhangzik, de nem ad reményt, hanem még jobban elmélyíti a tragikus helyzetet.” (A Hét, 1958. október 19.)
A tettes ismeretlen valóban sikoly: 1958-ban elmélyítette, tudatosította a nézőkben hazánk és a magyarok tragikus helyzetét.

Betiltottak az elvtársak öt, 1957-ben elkészült filmet: Eltüsszentett birodalom, Keserű igazság, Bolond április, Játék a szerelemmel, A nagyrozsdási eset. A hatodikat eltüntetni már nem volt bátorságuk. Felületesen, ostobán, fenyegetően az elmúlt s az eljövendő világháborúról prédikáltak, a békeharc pátoszáról fecsegtek, hogy ne kelljen a sivár jelenről, a magyar valóságról – a filmről – őszintén beszélniük.

Ranódy László filmje budapesti történet, budapesti emberek története: így élünk mi, mindenféle magyarok 1956. november 4. után boldogtalan hazánkban.

A százados elvtárs (Somló István) a kezébe adott gránáttörmelékről szakértő érdektelenséggel jegyzi meg: 80 milliméteres aknagránát. Kis szünet után: Német gyártmány. A sötét moziban minden néző a közelmúltban országunkat, magyar emberek életét pusztító szovjet aknákra, lövedékekre gondolt.

Te disszidálsz? – kérdezi bután öntudatos barátját a film főszereplője, a kamasz álmaiban eltévedt Matyi (Kubik Béla). A sötét moziban mindenki 1956. november 4. után disszidált – „szabad földre menekült” – családtagjára, barátjára, ismerősére gondolt.

A jóságos nagymama (Dajka Margit) elaltatni készül kisunokáját. A gyerek összekulcsolja kezét: Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem… A sötét moziban nagyon sokan arra gondoltak: az átkozott kommunisták lerombolták a Regnum Marianumot, raktárrá alakították a Gellért-hegyi sziklakápolnát, betiltották a hittan oktatását.

A tüneményes kamaszlány (Moór Marianne) édesanyja szeretné, ha lánya templomba járna, gyónna. A sötét moziban sokaknak eszébe jutott: gyáván elhagyták hitüket, évek óta elfelejtették meggyónni bűneiket.

Nem csoda, ha fájt a feje az elvtársaknak, és dühödten magyarázták: az a baj ezzel a jó szándékú, gyenge filmmel, hogy nem kellően eltökélten lelkesít a békeharcra. Talán ezért kellett „bekeretezni” a filmet. Felesleges, de politika diktálta korkövetelmény: kellemes hangú, névtelen mesélő (az országot utóbb elhagyó Gönczöl János) a film elején és végén elmagyarázza a silány közhely eszmei mondanivalót: a háború átok az emberiség történetében.

Az elvtársak dühöngtek a film érdemben utolsó pillanatát látva: a viceházmesterné (Mezei Mária) összetörten térdel, zokog Matyi holtteste mellett:
Bocsássa meg az Isten… És keresztet vet.

A református színésznő vallomása: Van egy pillanat a filmben, amiért érdemes volt élni.
A sötét moziban könnyeiket elfojtva emlékeztek a nézők 1956 hőseire, áldozataira, halottaira, a letiport forradalomra, a kivégzett mártírokra.
Történelmünkre, mindarra, ami hazánkban 1956. november 4. után történt.
A tettesek ismeretlenek?

Borítókép: Hunyadi János út – Szalag utca sarok; a felvétel a film forgatásán készült 1957 júliusában /Fortepan, Kotnyek Antal/