A horror sokáig lenézett műfajnak számított, talán ezzel magyarázható, hogy a zsánerfilmeket – főleg a szocializmus idején – amúgy is élből lenéző magyar filmszakma képes volt száz évet úgy végigcsinálni, hogy egyetlen filmrendező sem akadt, aki a műfaj mellett tette volna le a voksát. Néhány némafilmes próbálkozás után a magyar filmipar teljesen lejött a műfajról, csupán néhány lelkes amatőr filmes (rád nézek, Gingerclown) látott benne fantáziát, de ezek a próbálkozások annyira harmatosak voltak, hogy említésre is alig méltók. Ezt a nemzeti szintű alulteljesítést ráadásul úgy sikerült produkálnunk, hogy a történelmünk teli volt/van történelmi traumákkal, melyek egytől egyig kínálkoznak, hogy valaki horrorfilm formájában éljen vissza velük. De még csak trauma se kell egy igazán jó magyar horrorfilmhez: régi becsípődésem, hogy egyszer valakinek slasher horrort kellene forgatnia Busójárás címmel Mohácson. Instant klasszikus lenne.

Ez a kis felvezető csupán azt a célt szolgálta, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy Bergendy Péter rendező (A vizsga) mennyire új útra lépett, amikor kitalálta, hogy ő lesz az úttörő magyar filmes, aki megmutatja, hogy a magyar horror igenis létezik, és nem inflációnak nevezik.

A film 1918-ban, közvetlenül az I. világháború – amiből kapunk is egy csekély darabot – után játszódik. Nem elég, hogy a háborús évek alaposan megtizedelték a lakosságot, a spanyolnátha formájában újabb tömeggyilkos csap le Európára, és a kórság a magyarokat sem kíméli. A halál már nem félelmetes egzotikum, hanem a mindennapok részévé vált, a jelenléte mindent behálóz. Különösen igaz ez abban a kis faluban, ahová Tomást, a sváb halottfotóst (ez egy valóban létező foglalkozás volt) hívják, hogy egy-egy fotót készítsen az elhunytakról a családtagjaik társaságában, mielőtt eltemetnék őket. A fotósnak nem kell sietnie, ugyanis a jéghideg tél és a fagyott föld (emiatt különösen rosszul jön ki, hogy a film képein a háttérben látványosan olvad a hó) miatt régóta nem lehet temetni, a kórságban elhunytak tetemei pedig csak gyűlnek és gyűlnek. A Tomás által készített fotók, valamint a furcsa zajok, zörejek és rémisztő jelenségek mind arra utalnak, hogy a falu valamiért nem engedi el a halottait, akik most visszajárnak. Izgalmasan hangzik? Sajnos egyáltalán nem az.

 

A film három forgatókönyvírója (Bergendy mellett Zánkay Piros és Hellebrandt Gábor) ügyes volt abban, hogy a magyar folkhorror alapjait megteremtve egy kellően egyedi és izgalmas helyszínt válasszon és egy különösen feszült és izgalmas történelmi korszakba helyezze a cselekményt. A különleges korszak és a különleges helyszín sajátos atmoszférát eredményez, ezért a Post Mortem az elején még képes elhitetni a nézőjével, hogy egyedi filmélményben lesz része. Csakhogy ahogy telik a játékidő, úgy válik egyre inkább nyilvánvalóvá, hogy a fentiek csak a hátteret szolgáltatják, de sehogy sem sikerül ezeket szervesen a történetbe csatlakoztatni, ami már a film felére ócska és jellegtelen tucathorrorrá silányul, ahol az alkotókat jobban érdekli az üres ijesztgetés, mintsem hogy felhasználnák a korszak és az akkor élt emberek traumáit az igazi horrorhoz. Bergendyék a kísértetes, démoni megszállásos amerikai mozik eszköztárával dolgoznak, csak mindezt egy új környezetben alkalmazzák – de az ebből adódó izgalomfaktor gyorsan tovaszáll, és csak a klisék maradnak. A klisék, amiket a magyar filmesek nem használnak elég ügyesen. Egyrészt a jelenségek gyakorisága idővel már-már komikusan sok lesz, másrészt érződik, hogy a rendező és alkotótársai egyszerűen nem beszélnek horrorul. Míg a hasonló jelenetek effektjei egy amerikai tucathorrorban is viszonylag hatásosan vannak felépítve, itt valahogy sem a vágás, sem a zenehasználat, sem a színészi játék, sem a kameramunka, sőt még a legtöbb speciális effektus sem stimmel, a filmesek ügyetlensége pedig a röhejessé váló tömegjeleneteknél válik igazán szembetűnővé.

És akkor még a helyszínként szolgáló falu ordítóan művi skanzenségét – Szentendrén forgatták – nem is említettem. A Post Mortem alkotói hiába teremtették meg a méltó hátteret egy magyar horrorfilmhez, ha a műfaji eszközök használatában már képtelenek jeleskedni. A nyomozás a halottjárás okai után érdektelenségbe fullad, pedig ezt a szálat követve lehetett volna mélységet adni a Post Mortemnek. Ha legalább a karakterek érdekesek lennének, akkor a fentiek közül sok mindent meg lehetne bocsátani, de távolról sincs így: Klem Viktor fotósának nagyjából egyetlen jellemvonása, hogy a háborúban a halálból tért vissza, így kicsit közelebb van a túlvilághoz, mint mások, és a kislány, Anna sem komplexebb ennél. A mellékszerepekben pedig hiába láthatunk kitűnő színészeket (Schell Judit, Anger Zsolt…), velük sem kezd semmit a forgatókönyv: kidolgozatlan skiccek maradnak csupán. A Post Mortem ambíciói dicséretesek, de a végeredmény egy félresikerült kísérlet csupán. Ettől még reménykedjünk, hogy a következő magyar horrorfilmre már nem kell újabb száz évet várnunk.

 

A Post Mortem a Netflix és az HBO Max kínálatában is megtalálható.