– Ön szerint mitől különlegesek a néptáncaink?

– Közép-Európa számos szempontból különleges helyszíne a népművészetnek. Nyugat és Kelet találkozásánál helyezkedik el, és emiatt sok művelődéstörténeti értékkel találkozhatunk ezen a tájon. A paraszti kultúra jelenségei nálunk még akkor is megvoltak, amikor Nyugat-Európában azt az urbanizáció és az iparosodás már régen elsodorta. Ugyanakkor tőlünk keletre sok irányzat, stílus már nem tudott kibontakozni. A magyar kultúra sokszínűsége ebből eredeztethető, gyökerei pedig igen mélyre nyúlnak. Erdélyi néptáncaink többsége középkori eredetű, amelyek sajátos és egyedülálló fejlődést követően és annak eredményeként maradtak ránk.

– Sokat járt terepen. A 70-es, 80-as években a táncgyűjtések során találkozott élő folklórral?

– Már akkor is azt mondták, hogy az utolsó pillanatban vagyunk. Aztán az eltelt harminc év bebizonyította, hogy folyamatosan lehetett kérdezni az öregeket. Bizonyos fokig még ma is lehet, de nyilvánvaló, hogy mindennek belátható időn belül vége lesz. A moldvai csángó közösségben vagy a Gyimesekben még élő a tánc. Kétségtelen azonban, hogy a klasszikus gyűjtési időszakban – a múlt század 50-es éveiben – még elképesztő erővel élt a tánc a magyar közösségekben. De azóta ez igen töredékessé vált.

Az viszont fontos, hogy a korábbi gyűjtések eredményeként hatalmas tudásanyag gyűlt össze, amit felhasználva folyamatosan lehet alkotni, megélni eleink műveltségét, életre kelteni táncaikat.

– A tánc korábban szórakozást jelentett. Majd a színpadra állítása sok mindenen változtatott. Az elmúlt évtizedekben sikerült a közönséget megnyernie a műfajnak?

– A néptáncművészet a kezdetekben a színházművészet szolgálólányaként tudott létezni, amin nincs mit csodálni, hiszen ez egy fiatal műfaj. A nézők többnyire egyszerű folklórtáncot szeretnének látni, ezt várják el a néptánctól. A 60-as, 70-es években azonban a magyar néptánc-koreográfusi iskola klasszikusai – Novák Ferenc, Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Szigeti Károly és Timár Sándor – szerencsésen ki tudták ráncigálni a néptáncot ebből a kalodából. Ők valóban színházi szintű alkotásokat voltak képesek megvalósítani.

– Ön melyik darabjára a legbüszkébb?

– Sok számomra kedves előadásom van, de talán két olyan alkotást említenék, amelyekre valóban azt mondhatom, hogy az alkotópályám meghatározó részei. Az egyik a Brassói pályaudvar, ami azért is volt különlegesség, mert a Kelenföldi pályaudvarra rendeztem, és ott is adtuk elő. A másik pedig egy kísérlet volt, Johann Sebastian Bach Brandenburgi versenyének a III. tételére készítettem el. Ez a darab lehetőséget adott arra, hogy a különböző motívumokat szétszedegethessem, aztán pedig újra összerakhassam. Ez egy különleges újítás volt, amit azóta sokan alkalmaznak.

– A határon túli magyarság sorskérdései színpadi műveiben is megjelennek.

– Igen, koreográfiáim jelentős része a határainkon túli magyarság küzdelmével, a megmaradás problémájával foglalkozik. Az 1986-ban készült Tündérkert című darab ezt a kérdéskört feszegette. Emlékezhetünk, hogy a Ceaușescu által vezetett Romániában erőszakosan próbálták eltüntetni a magyar kultúrát és ezzel együtt magát a magyar etnikumot is. Beolvasztási kísérletek történtek, megkezdődtek a falurombolások stb.

Ám van egy másik fontos, visszatérő kérdés: a 21. században meddig maradhat meg a hagyományos kultúránk? Ez ugyanis egy sokkal veszélyesebb és lopakodóbb ellenség, mint a rendszerváltás előtti szocialista diktatúrák. Ma a globalizáció az, ami Közép-Európa népeit és kulturális sokszínűségét fenyegeti. A jelenünk értékváltozásai az önfeladás, az önmegsemmisítés.

– Mire gondol pontosan? Miben érhető ez tetten?

– Leginkább a fiatalok fogékonyak a nyugati kulturális mintákra és életmódra. Közép-Európából – különösen Romániából és Ukrajnából – évtizedek óta tömegesen vándorol el a fiatal nemzedék. A jobb munkavállalási lehetőségek Nyugat-Európába csábítják az ifjúságot, amelynek a nagyobb része sohasem tér vissza szülőföldjére. A bankszámlán gyűlő összegek ellenére szinte mindegyikük boldogtalan, mert elvesztették a hazájukat – újat pedig nem kaptak helyette. Így történik meg az, hogy a Kárpát-medence némely része szinte teljesen kiürül. A helyzet mára drámainak is mondható, mivel elfogynak a fiatalok a közösségekből.

– A kivándorlás problematikáját is táncra vitte.

– 2018-ban a Hargita Székely Népi Együttesnek készítettem el az Erdély.ma – Levelek Londonba című darabot, amely a kivándorlás jelenségével foglalkozott. Nagyon szerették a táncosok is, az együttes is, de azt vettük észre, hogy a közönség már kevésbé. Az emberek ugyanis nem sírni akarnak a színházban, hanem szeretnének egy kicsit elszakadni a hétköznapi problémáktól. Ezért elkezdtünk dolgozni egy új mesejátékon. Ez egy olyan történet lesz, amelyen lehet kacagni, szórakozni – mert ilyen is kell.

– A határon túli magyaroknak mennyire fontos a tánc? Valóban az önazonosság megőrzésének a része?

– Azt szokták mondani, hogy a néptánc az identitás utolsó lépcsőfoka. A diaszpórában tapasztaltam: Észak-Amerikában tartottunk táncpróbát, ahol az egykori magyar közösségek fiataljai már nem beszélték a magyar nyelvet. A próba angolul folyt – e fiatalok a nyelvelhagyás ellenére ragaszkodtak eleik táncához.

Erdélyben, ahol sokkal népszerűbb a néptánc a falvakban, ott valóban ma is a magyarságnak, a magyar identitásnak az egyik kapaszkodója. Ott a néptánc nemcsak egy szórakozási forma, hanem egyfajta színvallás is.

– Az anyaországban mennyire érdeklődnek a fiatalok a tánc iránt?

– Örömteli, hogy egyre több fiatal érdeklődik a néptánc iránt. Az első nagy robbanás a 70-es évek táncházmozgalma volt. Ennek egyik eredménye az lett, hogy a 2000-es évek elejére a művészeti alapképzésbe a néptánc is bekerült. Ez pedig érdeklődők újabb táborát nevelte ki. A néptáncpedagógus-képzés mára egyetemi szinten folyik. A szakembereink felkészültek, az érdeklődés nagy, így nincs probléma az utánpótlással, és a néptánc társadalmi megbecsültsége is egyre magasabb.

Nyitófotó: Diószegi László a Csángó bál rendezése közben. A művész archívumából