„Amíg én élek, ez a kispolgári mocskolódás nem kerül nyilvánosságra!” (Darvas József, 1957. szeptember)
„Eltüsszentett birodalom, Nagyrozsdási eset – Nem kell hosszan bizonyítani, hogy lényegében mindegyik antihumanista, művészietlen és káros…” (Molnár István, 1961)
„Állíthatom: ha A nagyrozsdási esetet bemutatják a hatvanas évek elején, közepén – minden bizonnyal e premiertől kelteztetjük a »magyar új hullámot«, és másként alakul Kalmár László személyes sorsa is.” (Gantner Ilona, 1984. november 15.)
„Mondjuk meg kertelés nélkül: jóindulattal is csak közepesnek nevezhető, döcögős-vontatott, kevés eredeti ötletet, igazi szellemességet, valódi szatirikus szemléletet tartalmaz ez az 1957-ben készült fekete-fehér magyar film.” (Barabás Tamás, 1984. november 15.)
„Miért kellett akkor most, 27 év után mégis bemutatni Kalmár László filmjét, hiszen napjainkban már ez a fajta humor, s ez a fajta társadalomkritika nevetségesen átlátszónak, s itt-ott bosszantóan gyermetegnek tűnik.” (Sümegi Anikó, 1984. november 18.)
„A kalapos és »ledér«, vagyis kalap nélküli szobraival telepakolt apparatcsik-szalon, valamint iroda képe valószínűleg elképesztő hatást váltott volna ki a mozik sötét nézőterén, ha a filmet bemutatják.” (Albert Mária, 1992. január 16.)
„Ha nem is értem, hogy annak idején miért »rakták« dobozba, művészi értékét el kell ismernem. Remek szatíra, s ha nyilvánosságra kerülhet, minden bizonnyal iskolát teremt maga körül. S máris itt a magyarázat: ezért került tilalmi listára.” (Boda István, 1992. január 17.)
„Őszintén nem értem, mi volt a baj a nagyrozsdásival. Vagy lehet, hogy mégis ez volt a világ egyetlen filmje, amit azért tiltottak be, mert pocsékra sikeredett?” (Bernáth László, 1997. december 15.)
„1957-ben voltak, akik őszintén hihették, hogy el tudnak határolódni a közelmúlt kemény diktatúrájától. Ezért készülhetett el a korszakot bíráló A nagyrozsdási eset. Csak túl jóra és túl keményre sikeredett, ezért betiltották.” (Deák-Sárosi László, 2014. augusztus)
Az elvtársak ingerült „magatartása” 1957 szeptemberében érthető. A Kádár János számára bizalmas (fel)jelentést fogalmazó betonbolsevik Ságvári Ágnes szemellenzős, de nem hülye pártkatona, tisztában van az igazsággal: A nagyrozsdási eset valóban nem szolgálja a szocializmus építését, a film a dolgozó magyar népet egyértelműen a proletárdiktatúra utálatára biztatja. Az évekig parasztpárti álruhában miniszterként szolgáló kommunista ügynök, Darvas József, akit a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1957-ben filmgyárigazgatóvá alázott, harciasan lihegve szeretné bebizonyítani: Elvtársak! Közétek tartozom! A munkásmozgalom süllyesztőjében eltűnt Molnár István hitbuzgalmi alapon hiszi, tudja: amit egy kommunista állít, azt soha nem kell bizonyítani, az kétségbevonhatatlan, tudományos és örök igazság. Tehát: A nagyrozsdási eset antihumanista, művészietlen és káros…
Érezték az elvtársak a Politikai Bizottság 1957. szeptember 3-án tartott ülésén, hogy baj lesz, ha bemutatják a filmet. Kállai Gyula javasolja, döntsön Kádár elvtárs. Mert ha Tompa Sándort, mint kövér, kopasz, öntelt, puhagerincű kisvárosi diktátort a nézők meglátják a moziban, azonnal Rákosi elvtársra fognak gondolni, és a sötétben hangosan kezdenek röhögni. És a nézők számára az éveken keresztül fasisztának bélyegzett, 1956 szeptemberében a szervek által hosszan tartó, körültekintő állambiztonsági munkával sikeresen hazaédesgetett Páger Antal lesz Nagy Imre maszkjában erkölcsi példa.
Kádár János rettegett Rákosi Mátyástól, gyűlölte Nagy Imrét – szót fogadott Ságvári Ágnesnek: betiltotta, dobozba záratta Kalmár László kacagtatva népidemokrácia-ellenes filmjét.
A film betiltásának irodalmi, politikai előélete hosszú történet. Gyárfás Miklós érdektelen írása, A cseresznyési eset 1954-ben jelent meg az Irodalmi Újságban, s még az év őszén másodjára a Visegrádi pofonok című, a kortárs kritikusok szerint sem sokra értékelt „anekdota”-gyűjteményében. Október 8-án felolvasták a Petőfi rádióban, és november 26-án a Színház és Mozi arról tudósított, hogy az írásból Nagyrozsdási eset címmel a filmgyár számára már készül a forgatókönyv. Molnár István szerint: „A nagyrozsdási eset forgatókönyvét a Filmfőigazgatóság többször elutasította. Nem is került műterembe, csak az 1956-os zűrzavaros időszakban, amikor az állami irányítás átmenetileg szünetelt.” (Filmkultúra, 1961. 7. szám) Nagy Imre miniszterelnöksége idején néhány elvtársnak még tetszett a Rákosi-karikatúra filmterv; 1955. áprilisban a kis kopasz gazember újra megkaparintotta a bolsevik főhatalmat, az elvtársaknak akkor már nem tetszett A nagyrozsdási eset. Gyárfás Miklós így emlékezett a negyedszázaddal korábban történtekre: „Joviális, kedves mosolyú, ősz miniszterhelyettes javasolja a Nagyrozsdási forgatókönyvének megváltoztatását. Tanácsa: ne gőzfürdőbeli panama legyen tárgya a filmnek, játszódjanak az események egy vidéki vasútállomáson és a társadalmi konfliktus az legyen, hogy késnek a vonatok.” (Film Színház Muzsika, 1984. december 22.) Molnár István nagy bánatára az állami terrorszervezet (bolsevik tájszólásban: központi irányítás) pillanatnyi összeomlásakor, 1957 első hónapjaiban Kalmár László „tokkal-vonóval” leforgatta az eredeti forgatókönyvet.
A Népakarat 1957. január 8-án arról tudósított, hogy Kalmár László rövidesen elkezdi Nagyrozsdási eset című új filmje forgatását. A Népszabadság olvasói február 4-én arról a korszakos hírről értesültek, hogy Pintér Marikát beválasztották a film nagyszámú széplánycsapatába. Egy nappal később a Népakaratban jelent meg lelkes beszámoló a filmgyári leányválogatásról: több ezer fiatal hajadon és ifjú hölgy reménykedett, hogy látható lesz, tehát statisztálhat az új magyar filmben. Az Esti Hírlap 1957. február 24-én a forgatás megkezdéséről tudósított, a rövid hír hangsúlyos mondata: „A film főszerepét Páger Antal játssza.” Remek fénykép a Népakarat nyolcadik oldalán március 14-én: Sinkovits Imre és Zilahy Hédi tombolva szambáznak – ilyen vidám, zenés, közönségszórakoztató örömforrás lesz az új magyar film.
Augusztus végén újsághír: szeptemberben négy új magyar filmet láthat a közönség, elsőként Kalmár László – a nagy sikerű Déryné, Gábor diák című filmek Kossuth-díjas rendezőjének – új alkotását. A bemutató elmaradt. Huszonhét évig süket csönd a film körül. Kalmár László 1980. május 10-én meghalt, filmjét moziban soha nem látta, és keserűen, szomorúan átélte, hogy egy kortárs filmművészeket bemutató kiadványból kifelejtették a nevét.
A szocializmus groteszk bája: az 1957 őszén betiltott filmet 1984. november 14-én, Székesfehérvárott, az Ikarusz Gárdonyi Géza Művelődési Házában díszbemutatón láthatta először a közönség. A város büszke volt arra, hogy a film számos jelenetét utcáin, terein forgatta Kalmár László – annak idején.
Költői kérdés: ki és miért döntött úgy, némely elvtársak miért érezték úgy, hogy a huszonhét évig jegelt filmet be lehet (kell?) mutatni. Történelmileg a legalkalmatlanabb pillanatban nézhették meg moziban a magyarok ezt a „régi” filmet, amely a hivatalos statisztika szerint 1984-ben megbukott: alig negyvenezren voltak rá kíváncsiak. A nagyrozsdási eset 1984-ben már nem és még nem volt a nagyközönség számára érdekes, izgalmas mozidarab. Politikailag már nem, mint kortárs film még nem. 1960-ban lehetett volna nagy hatású kultuszfilm, ha bemutatják: ezért került tilalmi listára.
Ma remek, keserédes, szórakoztató múlttükör: ilyen ostoba, torz, erkölcstelen világot teremtettek hazánkban a Moszkva-lakáj hazaárulók.
