Aki egyszer látta, nem felejti a The Blues Brothers – A blues testvérek című zenés „buddy-filmet”, amelyben John Belushi és Dan Aykroyd talpig feketébe öltözött piti bűnözőt játszva mindent megtesz azért, hogy a blueszene segítségével megakadályozza az életük korai színhelyét jelentő chicagói árvaház bezárását. Az 1980-as filmvígjáték könnyű referencia, hiszen mindenki látta, aki (kicsit is) szereti a blues műfajt, viszont benne van (szinte) mindenki, aki számított a zsáner térnyerésében: ténylegesen Ray Charles, Cab Calloway, John Lee Hooker, „pusztán” zenével pedig Taj Mahal, Elmore James, Robert Johnson és még sokan. A chicagói iskola egyik nagyágyúja, Buddy Guy speciel nem szerepel a filmben, akkoriban még csak várt a világhírnévre.

Azonban mostanra, amikor Buddy Guy hamarosan a nyolcvanhetedik évét tölti, már aligha vannak nála nagyobb húzónevek a műfajban – ez jut eszembe, miközben felsétálunk a Prágai Kongresszusi Központ ronda épületéhez, amely a cseh főváros Vyšehrad elnevezésű történelmi városrészében, közvetlenül a kerületével megegyező nevű metrómegállónál találtatik. B. B. King már nem él (az elektromos gitárhangzás „társuralkodói”, Albert és Freddy King már korábban elmentek), Solomon Burke meghalt, nemrég pedig a blueskörökben igazán jelentősnek számító Guitar Shorty is eltávozott az élők sorából. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Guy csak a soron következő nagy név, sem azt, hogy ne lenne zseniális, hiszen ő egyfelől fantasztikusan jó, másrészt a művészetben nem létezik hierarchia.

Mindenesetre most van az ideje a legendás bluesgitáros Damn Right Farewell Tour búcsúturnéjának: tavaly ősszel bejelentette, hogy februárban még egyszer (ezúttal utoljára) nyakába veszi a világot, most pedig tényleg Kelet-Közép-Európában játszik, hogy aztán (másfél hetes pihenő után) még ötvenhat koncertállomást kipipálhasson szülőhazájában, az Egyesült Államokban. „Szó szerint minden hónapban fellép – minimális szüneteket tartva –, és ez így marad az év végéig. Ez is csak azt bizonyítja, hogy milyen nehéz egy igazi bluesman számára a búcsú” – írta Derek Scancarelli, a kiváló amerikai zenei szakíró annak a Forbes-interjúnak a felvezetésében, amely a július 16-i prágai turnéállomás előtt két nappal jelent meg.

„Fogadják nagy szeretettel a nyolcszoros Grammy-díjast, Grammy-életműdíjast, a Rock and Roll Hírességek Csarnokának tagját, magát a legendát: Mr. Buddy Guy-t” – kiáltja a leghangosabb showmanek módjára a mindössze négy muzsikusból álló kísérőzenekara egyik tagja (köztük a doboknál a többszörös Grammy-nyertes Tom Hambridge amerikai muzsikus, dalszerző, aki Guy utolsó albumainak producere is). A legenda ruganyos léptekkel besétál, fehér sapka a fején, fehér alapon fekete pöttyös inget, szürkésfehér nadrágot és edzőcipőt visel, a vállán pedig egyik gitárjának hevedere van átdobva. Csak fél perce bukkant fel, a köszönet és üdvözlet megkapóan szerény elegyeként széttárja a kezét, de ezt leszámítva el sem engedi a Stratocastert, máris játszani kezd. Bármilyen természetes, mégis valahol kísérteties. Ezt a hangzást, legyen akármilyen jó a szerzemény vagy a zenekar, ezer közül megismerni. A közönség előttünk lévő három sorából többen felállnak, állva tapsolnak; érzem, nemcsak én köszöntöm így a mestert, mögöttünk is követik a példát.


Az első szám: Damn Right, I’ve Got the Blues. Hát, igen, mi mással indíthatná Buddy Guy a búcsúkoncerteket, mint az egyik leghíresebb és legragyogóbb dalával, amelynek azonos című stúdióalbumával 1991-ben elnyerte pályafutása első Grammy-díját. Most tényleg, mutasson bárki csak egyvalakit, aki nem így cselekedne, mert a saját maga által jegyzett dal valóban ütős, az elektromos gitár szédítően bőg, a hang pedig szintén nem hagy kívánnivalót maga után (egyébként is az úgynevezett „Gyapot Államokból” származó spirituálékból, munkadalokból, énekekből, egyszerű, rövid balladákból kifejlődött műfaj nem az angyali énekhangokról híres). Most éri meg abbahagyni, mert innentől, ha tetszik, ha nem, már valószínűleg csak lefelé vezet az út. Csupán az a kérdés, hogy mikor. Erre jöhetett rá Buddy Guy is, aki tavaly ilyenkor még a New Orleans-i dzsesszfesztivál közönségét vadította meg, például azzal, hogy lesétált a színpadról és lenyomott pár gitárszólót, miközben testőri felvezetéssel végig sétált a bluessátor valamennyi során. „[B. B. King] háromszor vagy négyszer is eljátszotta ugyanazt a dalt egy este. You Are My Sunshine, ez volt a kedvence. És mindenki félt megmondani neki, hogy háromszor vagy négyszer énekli, mert mindig ő volt a főnök. Szóval elkezdtem ezen gondolkodni, és nem akarom, hogy ez velem is így legyen” – állapította meg a közelmúltban a turnézástól való visszavonulása kapcsán, hozzátéve, hogy albumot valószínűleg még fog rögzíteni és nagy fesztiválszínpadi meghívásokat sem utasít vissza.

A veterán előadó az első félidőben azt is megmutatta, hogy miért került a Rolling Stone zenei szaklap Minden Idők 100 Legjobb Gitárosa listáján a nagyon is előkelő 23. helyre. Merész, játékos, komolyan vehetetlen és mélységesen professzionális, talán így lehetne jellemezni Guy-t, aki most is bolondozott egy kicsit: gitárját úgy is megszólaltatta, hogy közben a hasához dörzsölte, mintha véletlenül tenné, vagy éppen a fülébe süllyesztve az egyik ujját, a hallószervet túró műveletnek csak egyfajta aláfestő hangzást szolgáltatna. Azt mondja ezzel, hogy „emberek, valaha egy rakás zajnak nevezték a stílusomat, most pedig egy élő intézmény vagyok, ezt nektek”, de mindezt csak lazán, ártatlanul és szívélyesen.

Nem kell arról beszélnie, hogy a vidéki gyapotszedő-földműves családját megőrjítette az újféle gitárhangzással, a Chess Records vezetői nem hagyták, hogy kibontakozhasson Muddy Waters vagy Howlin’ Wolf albumfelvételein a stúdiómunka során, a Rolling Stones tagjai viszont megzabolázhatatlanul rajongtak érte, akárcsak Eric Clapton, de még Jimi Hendrixre is hatással volt. Halljuk, látjuk és pontosan értjük a jelenséget, például a How Blue Can You Get?-hez érve, amely a klasszikus Buddy Guy-hangzás széles spektrumát vonultatja fel a nagyon gyengédtől a nagyon vadítóig, de akár a koncertzárásként szolgáló I Let My Guitar Do the Talking-ot is említhetnénk, amely igazi acélos bluesőrület, remek groove és funky beütéssel.

Hogy a színpadon töltött másfél órával kiütné a plafont, azzal nem lehet megvádolni Guy-t. Az utolsó látványos megmutatkozásainak egyike más szempontból fontos: abszolút korrekt, vállalható és játékos a búcsúzkodása. Guynak nem az számít, hogy órákig tartó, könnyes búcsút vegyen a rajongóitól, nem azzal akar hitegetni, hogy nyolcvanon túl még igenis bírja a fele annyi idős zenésztársait megszégyenítő iramot. Éppen ellenkezőleg: hiába a csibészes mosoly, a szexuális töltetű dalszövegek és nyílt utalások vagy a tulajdonképpen fiatalos összkép, Guy már nem fiatal és esze ágában sincsen, hogy valaki másként adja el magát.

Ezért hívja végül sajátos, csak egy bizonyos fokig nosztalgikus múltidézésre a közönséget, ahol elhangzik John Lee Hooker legnagyobb slágere (Boom Boom), Muddy Waters pimasz vallomása (She’s Nineteen Years Old), Jimi Hendrix blues-rock mesterműve (Voodoo Child [Slight Return]) és a világ egyik legismertebb bluessztenderdje (Got My Mojo Working). És tudják, mi a poén? Gyakran akkor szakítja félbe ezeket a csodákat, amikor a közönség igazából felismeri az adott dalt, vagy amikor elkezdi megénekeltetni őket, és már a bátortalanok is dalra nyitnák szájukat. „Oké-oké, nyugalom, mindenki, nyugodjon le! Nem azért utaztam idáig, hogy itt elcsesszétek nekem” – mondja színpadiasan legyintve és harsányan nevetve, aztán egy másik dallal folytatja a bluestörténelem egyvelegbe csapó felvonultatását, és már tudjuk, csak néhány akkord meg a refrén jut nekünk. Kárpótlásul az úgynevezett „walkaround” fokozza a hangulatot, maximálisan indokoltan.

Még valami: Buddy Guy elmeséli, hogy a gyermekkori gitártanárja, akihez végül nem járt el, a halálos ágyán magához hívatta és megköszönte, hogy nem tanult nála. Teljesen érthető, hiszen Guy valóban egyedi és megismételhetetlen. Vigyázni kell rá, óvni és éltetni. A prágai közönség, amely számos magyar bluesrajongóból állt, megtette a kötelességét.