– Egy hosszú, munkával teli életút áll Ön mögött. Hogyan kezdődött el a nemzetközi hírű karriere?

– Ott kell kezdenem, hogy az Iparművészeti Főiskolán eltöltött diákéveim nem voltak problémamentesek. Voltak balhéim, egyszer ki is rúgtak a főiskoláról. Nagy nehézségek árán aztán visszavettek. Mindezt az akkori tanári karnak köszönhetem, akik még a régi emberekből álltak. Közeledtünk a tanulmányi évek végéhez, amikor kijelentette a vezetőség, hogy bármit is csinálok, diplomát nem fogok kapni. Erre dühbe gurultam, és többszörös energiával készültem a diplomamunkám megvalósítására. Úgy látszik, hogy sikerült olyat produkálnom, amely meghozta a későbbi szerencsémet.

– Mi történt?

– A főiskolai jó pajtásaim – minden tiltás ellenére – fölvitték munkáimat a színpadra. Akkoriban még közönség előtti, nyilvános diplomamegvédés volt. A képeim tehát felkerültek a többi végzős munkái közé. Amikor ezt az elvtársak észrevették, a tanulmányi osztály titkára kirobbant az ajtón, és elkezdett kiabálni, hogy „Bertalan, maga nem diplomázik!” Kértem, hogy legalább hallgassanak meg, de egyértelműen tudtomra adták, hogy ez nem lehetséges. Erre a hallgatóság elkezdett háborogni, hogy miért nem engedik ezt a fiatalembert diplomázni. Így végül – ha mást nem is, de – kénytelenek voltak meghallgatni.

– Ez nagy szerencse volt.

– Valamint az is, hogy a közönségben ott volt Révész Miklós is, a budapesti filmstúdió akkori igazgatója. Miután levonultunk a színpadról, hozzám jött és megszólított. Elmondta, hogy őt nem érdekli, kapok-e diplomát vagy sem. Azonban a kiállított látványterveim alapján felvenne főtervezőnek a filmstúdióba. Kérte, hogy keressem föl az irodájában. Megdöbbentem az ajánlaton. Természetesen elmentem hozzá, ő pedig be is tartotta az ígéretét, főtervezőként alkalmazott. Amíg más, diplomát kapó társaim még két évig gyakornokoskodtak, addig én főtervezőként kezdtem a budapesti filmstúdióban.

– Nem félt a hirtelen adódott nagy lehetőségtől?

– Természetesen volt bennem némi aggodalom, hogy meg tudok-e felelni. Így aztán teljes erővel nekivetettem magam a nagy feladatnak. Nekiálltam a látványterveknek. Egyre jobban bedolgoztam magam a szakmába. Egy alkalommal a Filmstúdió nemzetközi filmjei között egy müncheni rendező meglátta a rajzaimat. Felkeresett és megkért, hogy én készítsem el a következő filmjének a látványterveit. Így kezdődött el ez az egészen hihetetlen filmkészítő karrier.

– Számos nyugat-európai, tengeren túli filmnek volt a látványtervezője. Hogyan találták meg?

– Úgy, hogy ez a német rendező beajánlott más nyugati filmeseknek. Aztán ajánlások útján egyre többen kerestek fel. Ezzel egy időben elkezdtek a külföldi filmesek is idejárni. A nyugati produkciók előtt pedig egyre világosabbá vált, hogy kiváló szakemberek dolgoznak idehaza, ráadásul olcsón.

 

– Külföldi produkcióban készítették a filmeket. Ez jelentett valamit az önök bérében?

– Ezzel kapcsolatban hadd mondjak el egy történetet: Egy efféle bérmunka során egyszer egy amerikai producer megveregette a vállam: tudja, hogy nagy hajtás van, de azért heti kétezer dollár szép pénz. Teljesen elképedtem. Annyit tudtam csak mondani, hogy gyönyörű pénz, csak az a baj, hogy én a filmgyártól megközelítőleg sem kapok ennyit a munkámért. Kiderült, hogy úgy, ahogy volt lenyúlták a stúdióba azt a pénzt, amelyet a megrendelő fizetett az ottdolgozók bérére. Erre ez a producer panaszt is tett.

– Rendezték a bérét?

– Dehogy, még engem vontak felelősségre: miért kellett megmondanom, hogy ezt a pénzt nem kapom meg? Olyanokkal álltak elő, hogy „Ebből készülnek a magyar filmek. Nem akarok magyar filmeket?” Mondtam, hogy nagyon szeretnék hazai filmeket, de a gázsimat is… Az lett a vége az egésznek, hogy kitaláltak egyfajta gyártási pótlékot – ami persze csak a töredéke volt annak az összegnek, amit a megrendelő munkabér címén kifizetett.

– Akkor lemaradt a dollárokról.

– Igen. Volt még egy ilyen esetem, amikor Elizabeth Taylor a férjével, Richard Burtonnel Budapesten forgatott. Liz Taylor akkor nem szerepelt, csak elkísérte a férjét a forgatásra a macska méretű fehér kutyájával. Amely egy alkalommal kiszökött a műteremből, és eltűnt. A nagyasszony hatezer dollár díjat tűzött ki a megtalálójának. Nem csoda, hogy az egész stúdió érdeklődve kereste az elveszett ölebet. Én akkor érkeztem vissza egy vidéki díszletátadásról. Amint a díszlettervezői szobámhoz léptem, valami elkezdte rángatni a nadrágomat. Nos, ez a kutyus volt az. Ölbe vettem, és vittem a műterembe. Az udvaron dohányoztak a kellékesek, asztalosok. Nagyon lelkendeztek, hogy milyen nagy szerencsém van, hiszen hatezer dollárt fogok kapni a megtalált kutyáért… Persze az egészből nem lett semmi, mert Liz Taylor testőre átvette tőlem a kutyát, és ezzel véget is ért a történet.

– Azt beszélik, hogy „Superman” meglátogatta az otthonában.

– Bizony, így volt, itt ült az asztalunknál Christopher Reeve, a Superman is. A filmgyártások idején személyesen is megjelentek a nagy világsztárok. Időnként nemcsak a belvárosban, hanem az újpesti lakásunkban is feltűntek, hogy megkóstolják anyósom húslevesét vagy magyaros csülkét. Ennek aztán híre ment a filmszakmában. Az egyik sztár a másiknak javasolta, hogy ha Magyarországon jár, akkor térjenek be hozzánk, mert az anyósom olyan ízekkel főz, amelyek teljesen ismeretlenek az Amerikai Egyesült Államokban. Viccesen hozzá is tették, hogy ők igazából már csak a jó koszt miatt járnak Magyarországra, nem is a filmezés miatt.

– Visszatérve a magyar filmkészítésre: a „költséghatékonysága” mellett mi volt a legfőbb vonzereje a nyugati stúdiók szemében?

– Az, hogy a filmes kivitelezés kiváló szakemberek kezében volt. Hatalmas építőgárda állt minden egyes film mögött. Akkor még minden műhely működött: az asztalosoké, a lakatosoké, a kárpitosoké, sőt még a fegyvergyártók részlege is. Nem volt könnyű ennyi mindent kézben tartani, főleg, hogy mindennek másodpercre pontosan kész kellett lennie. De végül minden időre elkészült. A nyugati filmesek megtapasztalhatták, hogy az itteni szakemberek megbízhatóan és jól dolgoznak. Így ment a híre a budapesti filmgyárnak.

– A látványtervek megépítése is mindig jól haladt?

– Természetesen – ahogy lenni szokott ebben a világban – a díszletátadás előtti napokon még minden a feje tetején állt, de másnapra mindig tisztázódott a helyzet. Ilyenkor az összes műterem úgy dolgozott, mint egy igazi üzem. A Luther Márton-filmemhez például egy nyolc méter magas díszletet kellett építeni. Az Anna Kareninához pedig egész városrészeket kellett létrehozni. Hasonló kihívás volt a Koldusopera vagy éppen az Operaház fantomja. Nagy kihívás volt, de sikerrel vettük. Több, mint kétszáz filmhez készíthettem látványterveket.