Szinte minden esztendőben szerepelt az Ars Sacra zenei fesztivál őszi sorozatán, s az idei rendezvényen a kaposvári Nagyboldogasszony-székesegyházban ad orgonakoncertet. Az est műsorán Dietrich Buxtehude, Johann Sebastian Bach, Liszt Ferenc, César Franck művein kívül számos saját szerzeménye is szerepel, hiszen Virágh András Gábor mindennapjaiban a muzsikálás mellett egyre nagyobb szerep jut az alkotásnak. Folyamatosan érkeznek az újabb és újabb felkérések, így már jó ideje nem az íróasztalfióknak komponálja a műveket. Szereti is, hogy ha előre látja, mikor mivel kell elkészülnie, akkor ugyanis van idő érlelni a zenei gondolatokat, emellett – ahogy mondja –, ösztönzően hatnak rá a határidők.

A művész több zeneszerzőversenyen lett díjnyertes, kétszer vehette át az Istvánffy Benedek-elismerést, 2017-ben Erkel-, idén tavasszal pedig Bartók–Pásztory-díjat kapott. Fekete Gyula laudációja szerint: Zenéje mélyen gyökerezik a magyar hagyományban. Abban, amit Liszt Ferenc meghívására a szintén orgonista Koessler János hozott Budapestre Németországból. Azt a veretes zeneszerzői technikát birtokolja, amelyet Bartóknak és Kodálynak is tanított Koessler, így öröklődik tovább a magyar hagyomány.

Virágh András Gábor úgy véli, szerencsés, hiszen az „orgonista sok hanggal él”, így zenekarszerű a gondolkodása, s arra törekszik, hogy olyan műveket írjon, amelyeket szívesen tűz műsorra a muzsikus. Attól, hogy egy versenyen helyezést kap egy darab, nem biztos, hogy életben marad. Egy mű attól él, hogyha játsszák. S nem elég az egyéni zeneszerzői stílus, a darabnak repertoárképessé is kell válnia. A komponálás során az ember az ösztöneire – és persze a kollégák visszajelzéseire is – hallgat. Ha megszületik egy zenei gondolatom, azt mindig rögzítem, beírom a kottaíró programomba, hogy ne vesszen el, s jó hasznát látom előbb-utóbb – magyarázza.

Hozzáteszi, az is jelzésértékű, hogy egy-egy mű hányszor szerepel a programokban. Igyekszik is minden darabját átnézetni az adott hangszeren játszó muzsikussal, s érdeklik a különleges kihívások. Tavasszal három alkotása egyaránt ősbemutatóként hangzott fel, a Les couleurs des vagues (A hullámok színei) című hegedűversenyét az Operaház mutatta be, emellett szintén az Operaház felkérésére Poldini Ede vígoperáját, a Farsangi lakodalmat hangszerelte át.

Nagy örömmel dolgoztam a darabon – mondja –, bár talán a legnehezebb munkáim egyike volt, viszont rengeteget tanultam Poldini zenei világáról. Korábban nagyon távoli volt számomra ez a műfaj, pedig még egy kamaraoperát is komponáltam, s mindig érdekelt, hogyan lehet az énekhangokkal dolgozni. Egyszer talán majd nagyobb lélegzetű műnek is nekifogok, bár hatalmas feladat…

A zeneszerző mindig arra törekszik, hogy más és más zenei gondolatok jelenjenek meg a műveiben, s akkor elégedett egy kompozícióval, ha van egyfajta dramaturgiai íve, ha eljut valahonnan valahová.

Gyermekként azért kezdett el hangokat írogatni, mert a klasszikus műveket hallgatva azt érezte, szeretne ő is olyan érzéseket kiváltani másokból, ahogyan rá hat a zene.

Első szerzeményét tizenhárom esztendősen komponálta, épp negyedszázada,

ezért most úgy véli, már nem teljesen kezdő, az első zeneszerzői korszakának a vége felé tart. Igyekszik minél többször kilépni megszokott alkotói kényelméből, s új impulzusokat keresni. Ezért is nagyon kedves számára a Kecskés D. Balázzsal, Kutrik Bencével, Bella Mátéval és Szentpáli Rolanddal öt esztendeje életre hívott zeneszerzőcsoportja, a Studio5. A társaság mindegyik tagja saját zenei nyelvén alkot, alapvető szerzői értékeik mentén mégis összetartoznak, és rendszeresen rendeznek közös hangversenyeket.

Gyerekkori hangjegyzetek, a születésnapokra lemásolt művek ellenére zenészfamíliája mégis aggódott, amikor azt látták, egyre inkább a zeneszerzés felé fordul, ingoványos területnek vélték, ahol még nehezebb sikereket elérni, mint muzsikusként. Hiszen egy komponistakarrier hosszú távú befektetés, ahol tíz-tizenöt év munka, temérdek erőfeszítés után sem biztos az eredmény. Még ha tehetséges valaki, akkor is ezernyi összetevőn múlik, hogy milyen ívű lesz a pályája. A művek azonban igazolták, hogy jó utat választott, s most már a család is megnyugodott, büszkék a legifjabb Virágh-sarjra, aki gyerekként megszokta, hogy minduntalan összemérik orgonaművész édesapjával, Virágh Andrással és nagyapjával, Virágh Endrével, aki az első orgonatanára is volt. Azért nem zavarta ez sosem, mert úgy látja, amennyire hasonlítanak, annyira különböznek is. Csak az orgona a közös pont, hiszen édesapját és nagyapját is a vezénylés foglalkoztatta. S abból, hogy mindhárman másképp játszanak, gyermekkorától kezdve rengeteget tanult.

Ahogy az orgonistaállásból is, amit már tizennégy évesen megkapott, egy év templomi szolgálatot követően. Bekerültem a körforgásba, s nemcsak egyszerű miséket kellett játszanom, hanem kórusokat is kísérni, improvizálni. Másfél évig tartott, amíg belejöttem, de aztán már kotta nélkül is tudtam gyakorolni – meséli arról az időszakról, amikor már a budapesti Zeneakadémia Bartók Béla Konzervatóriumának hallgatója lett. Ezt követően tanult a bécsi Zeneakadémián (Universität für Musik und darstellende Kunst Wien), majd a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán, s az orgonistadiploma megszerzése után következtek a zeneszerzői tanulmányok, de közben rendszeresen muzsikált, ahogy ma is. Egyik állandó koncerthelyszíne a Szent István-bazilika.

Az ottani három hangszer közül kedvencem a nagy, kilencvenöt regiszteres, hétezer-ötszáznegyvennégy sípos orgona, de ugyanúgy szeretem a kápolnában lévő kis instrumentumot is, amely százhuszonegy éves, némileg már „megöregedett” hanggal. Nincs két egyforma orgona, és mindig a hangszer határozza meg a repertoárt, a lehetőségeket. Épp ez az izgalmas az orgonistalétben, hogy folytonosan újabb és újabb hangszereket kell megismerni, s előcsalni belőlük a legszebb hangokat. Az orgonán ugyanis kézzel-lábbal, négyfelé figyelve kell muzsikálni, ráadásul háttal a közönségnek. Mégis a csendekből, a mocorgásból lehet érzékelni, hogyan fogadja a játékot a publikum. Meg persze a tapsból és a visszahívásokból… S mivel szeretek több lábon állni, ezért már több mint egy évtizede tanítok. A debreceni Zeneművészeti Karon kezdtem, s nyolc esztendeje a Zeneakadémia oktatója vagyok. Minden darabból rengeteget tanulok magam is, hiszen a növendékekkel olyan művekkel is gyakran foglalkozunk, amelyek egyébként távol állnak tőlem. S úgy érzem, most az orgonálás, a zeneszerzés és a tanítás nagyszerű egyensúlyba került, mindegyik hat a másikra, és segíti az előrelépést.

Virágh András Gábor már készül az idei Liszt Ünnepre is, hiszen a fesztivál nyitókoncertjén, október 7-én a Szent István-bazilikában orgonál, s komponistaként is bemutatkozik 12-én, a Studio5-tel. Az öt zeneszerző öt zongoraművésszel együttműködve alakítja az est műsorát, amely Liszt Ferenc életútjának stációit járja végig. A tervezett ősbemutatók a romantika egyik legsokoldalúbb muzsikusának különböző életszakaszaiban írt, emblematikus kompozícióira reflektálnak.

Édesapám már gyerekként felhívta a figyelmemet arra, hogy csak akkor foglalkozzak a zenével, ha ez számomra mindennél fontosabb, mert ha nem így teszek, akkor mindig azt érzem majd, a hangszer, a gyakorlás miatt nincs időm a teljes életre… Hát, zenéből soha, csak időből van kevés, de abban bízom, hogy ez így marad még sokáig.