„Ez a kicsi ország a maga szűkre határolt nyelvterületével csak valami különleges stílussal, valami jellegzetes sajátosság révén, valami zamatos eredetiség színében vonhatja magára a külföld figyelmét.” 

Janovics Jenő
 

Janovics Jenő a magyar film- és színháztörténet egyik legfontosabb alakja. Életútja maga is játékfilmre kívánkozik: hatalmas életmű és izgalmas karakter, életén végighullámzik a XX. századi magyar történelem első fele. 1872-ben, Ungváron született Janovics Jenő színész, rendező, dramaturg, író, politikus és nem utolsósorban az első és egyben minden idők egyik legsikeresebb magyar producere. A Kolozsvári Nemzeti Színház társulatának igazgatója, a kolozsvári filmgyártás megteremtője, a Corvin Filmgyár alapítója. A magyar drámaírás irányai címmel, 1907-ben megjelent könyvét lefordították franciára, és a prágai egyetemen tankönyvként használták. 1913-ban leforgatja az első erdélyi némafilmet, 1914-ben a műhelyéből kerül ki az első magyar világsiker, a Sárga csikó, amely százharminchét kópiával indulva meghódítja az egész világot.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában, jellegzetes családtörténettel kezdődött minden: a szűkös anyagi körülmények között élő, zsidó származású Janovics család Ungvárról Budapestre költözött, hogy öt gyermekük megfelelő iskoláztatását biztosítsák. A legkisebb Janovics az elemi iskolát már a fővárosban járta, majd a jó nevű Zerge (később Horánszkyra keresztelt) utcai főreáliskolában folytatta tanulmányait. Az iskolai önképzőkörben született az elhatározása, hogy színész lesz. A Paulay Ede vezetésével működő Nemzeti Színház előadásait látogatta, a kor ünnepelt csillagainak, többek között Jászai Marinak és Nagy Imrének játékából tanult.

Sikerrel felvételizett a Paulay Ede vezette Színészeti Tanodába (1893-tól Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia), ahol Janovicsra Csiky Gergely és Paulay Ede volt a legnagyobb hatással, olyannyira, hogy később, kolozsvári egyetemi évei alatt doktori disszertációjának témájául Csiky Gergely életének és munkásságának feldolgozását választotta. Kiváló eredményei és kivételes tehetsége okán, a tanári kar egyöntetű támogatásával Paulay Ede felajánlotta Janovicsnak, hogy az utolsó szemesztereket kihagyhatja, és ezzel egy évvel korábban kaphatja meg a diplomát. Janovics egész életében hálás volt ezért a gesztusért, hisz nehéz anyagi körülmények között élő családját minél előbb szerette volna támogatni saját keresetéből.

Az ifjú színész előbb a miskolci, később a dési színházhoz szerződött, majd 1896-tól hat éven keresztül az első magyarországi színházépületben működő kolozsvári társulat tagja volt. Janovicsot elvarázsolta a kincses város, otthonára lelt benne, s beiratkozott az I. Ferenc József Tudományegyetem magyar–francia és filozófia szakára. Megyeri Dezső színházigazgató nagyra értékelte az alig huszonnégy éves Janovics tehetségét, amelynek köszönhetően egy év kolozsvári tartózkodás után rendezővé nevezte ki. Háromévnyi egyetem, valamint egy külföldi tanulmányút után még feljebb lépett a színházi ranglétrán, és rendezőből a Farkas utcai színház művészeti vezetőjévé avanzsált. A kolozsvári színház igazgatóváltása miatt azonban mennie kellett, ezért 1901 és 1905 között a szegedi színház vezetői posztját foglalta el, de végig visszavágyott.

1905-ben „hazatért” Kolozsvárra, ahol végül 1930-ig irányította a helyi társulatot. Reformokat vezetett be: a szokásos premiereken túl hetente rendeztek opera-előadásokat és klasszikus estéket, valamint kéthetente ifjúsági műsor szerepelt a repertoárban. 1906-ban az omladozó, rozoga Farkas utcai színház helyét átvette egy korszerű, a kor elvárásainak megfelelő, a Fellner és Helmer építésziroda által tervezett eklektikus épület a Hunyadi téren, az új Kolozsvári Nemzeti Színház. Jellemző és egyben szimbolikus, hogy Janovics a Farkas utcai utolsó előadás végeztével kifeszített egy darabot a színpadi deszkából, átvitte az új színházba, majd megkérte az építészeket, építsék be az új színpadba a régi darabot. Szívügyének tekintette, hogy a közönséggel ne csak a klasszikus darabokat ismertesse meg, hanem a felfedezésre váró magyar dráma rejtett kincseit is. Az előadásokról Móricz Zsigmond, Babits Mihály és Kosztolányi Dezső is megemlékezett, és elismerően nyilatkoztak munkájáról.

Átgondolt szervezőként a könnyed darabokat száműzte a Hunyadi téri repertoárból, azokat a kimondottan erre a célra létrehozott Új Nyári Színkörbe helyezte át. A Színkör egyben a második kőszínház volt Kolozsváron, amelynek építtetését és igazgatását szintén magára vállalta.

Janovics hamar felismeri a mozgókép adta lehetőségeket, számára a film újfajta kifejezési eszköz, annak ellenére, hogy kezdetben nem számít művészetnek: népszerű, olcsó mulatságként tekintenek rá kollégái is. A magyar filmélet Budapesten a Lumiere testvérek 1895-ös párizsi vetítése után nem sokkal kezdődik: 1896-ban nyitja meg kapuit az Andrássy úton az első magyar mozgóképszínház, az Ikonográf. A mozgókép Budapest kávéházain és mulatóin túllépve, hihetetlen sebességgel követel magának teret: terjed vidéken, Szabadkától Kolozsvárig. A sátraktól, a kocsmai vetítésektől hamar eljut az erre a célra fenntartott vetítőtermekig, amelyeket Heltai Jenő mozinak keresztel el. Az 1910-es évek elején már több mint kétszázötven állandó mozi működik Magyarországon. Budapest a központ, és már 1912-ben elkészült Kertész Mihály rendezésében az első jelentős, egész estés magyar film, a Ma és holnap. Janovics közben Kolozsváron megtanulja beépíteni színdarabjaiba a mozgóképet: már 1913-ban Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának egyik jelenetében mozgóképfelvételt alkalmazott.

Janovics tapasztalata az volt, hogy biztonságosabb és költséghatékonyabb egy főként nemzeti kötődésű színdarab adaptációját filmre vinni, mint egy ismeretlen történetet kitalálni és megfilmesíteni. Az éredklődők szívesebben néztek meg a moziban egy, a színpadon korábban már sikerrel játszott darabot, valamint a színészek is otthonosabban mozogtak egy kellőképpen begyakorolt szerepben, a jól megszokott díszletek és kellékek között. Nemzeti témákat keresett, és nem követte szolgaian a budapesti trendeket, ehelyett saját utat alakított ki, amiről így vallott egyik írásában: „Szomorúan láttam, hogy a budapesti tétova kapkodások csak lélektelen, üres utánzatokat tudnak a film vásznára vetíteni. Erős volt a hitem, hogy a magyar filmgyártás csak nemzeti nyomon elindulva érhet el sikereket.”

Janovics, kiaknázva francia nyelvtudását és műveltségét, 1913-ban úgy dönt, hogy ideje saját produkciót készíteni. Első kísérlete Csepreghy Ferenc Sárga csikó című művének adaptációja, amely a neves francia filmgyártó, a Pathé technikai közreműködésével valósul meg. Meglepő módon a franciák azonnal lecsapnak a számukra idegen és egzotikusnak számító, népi ihletésű történetre, és sebesen Kolozsvárra küldik egyik legjobb rendezőjüket, operatőröket, hogy a filmet elkészítsék. Emellett vállalják a film külföldi forgalmazását és terjesztését. Janovicsnak a megfelelő színészgárdát kell biztosítania a forgatás során, valamint vállalnia a film technikai költségeit is. A franciák érkezésükkor felkutatják a terepet, és mivel nincs még filmstúdió, a legtöbb jelenetet külső helyszínként, szabadtéren vették fel. Janovics koncepciója az, hogy a klasszikus magyar művekből merítsenek. Így készültek plein air felvételek a falusi életről és népi hagyományainkról, illetve olyan filmanyag, amelynek értéke és jellege szinte a dokumentumfilmekkel egyenértékű. A Pathénak köszönhető széles terjesztésnek és a film sikerének hála, Janovics jelentős bevételre tesz szert, amelyből filmstúdiót rendez be Kolozsváron, majd a megfelelő infrastruktúra kialakítása után neves budapesti operatőröket és jelentős színészeket nyer meg a kolozsvári színjátszás számára. Mások mellett Jászai Mari és Blaha Lujza is szerepel a felvevőgépe előtt, ily módon igyekszik a nyugati filmgyártás fejlett technikai vívmányához mért elmaradását behozni. Operatőrök és színészek mellett Janovics fiatal, de Európát már megjárt, tehetséges rendezőket hív meg filmstúdiójába. Korda Sándor és Kertész Mihály is Kolozsvár filmes berkein belül bontogatja szárnyait még azelőtt, hogy sejthették volna, nemsokára az akkor még csak épülő Hollywood ünnepelt sztárjaivá válnak.

 

/A Sárga csikó nyomában színes és fekete-fehér ismeretterjesztő film, 50 perc, 2016 Rendező: Zágoni Bálint/

A stúdió 1914-től virágzásnak indult, annak ellenére, hogy a háború miatt megszűnt a Pathé filmgyárral való együttműködése. Ennek következtében 1916-ban meglapította a Corvin Filmgyárat, amely Kolozsvár büszkeségéről, Corvin Mátyásról kapta nevét. Jelentősen megugrott a filmgyártás iránti kereslet. A filmes sikerrel egyenes arányban gyarapodott Janovics Jenő vagyona, bérházai voltak országszerte, mozikat nyitott, és a város legmódosabb virilis polgárává vált.

Az 1918-as évtől azonban minden megváltozik. Az I. világháborút lezáró diktátum Janovics álmait is összetörte az erdélyi Hollywoodról. A román hatóságok hadisarcot vetnek ki a kolozsvári magyar lakosság vagyonosabb polgárainak körében, amelynek Janovics válik az első számú célpontjává: magánvagyonából hihetetlen összeg kifizetésére kötelezték. 1919-től szépen, lassan megkezdődik a Kolozsvári Nemzeti Színház hatalmi eszközökkel történő kivéreztetése, és még ugyanebben az évben Janovics öt hétre bevonul a helyi ideggyógyászatra. A viszontagságos körülmények ellenére működteti színházát, ha nehezen is, de forognak a filmek, a Kolozsvári Nemzeti Színház kétszázötven színészének töretlenül fizeti a teljes fizetését, valamint nyugdíjas színészek támogatását is magára vállalja, mindezt a saját költségén. A színházat még ugyanebben az évben átveszik a román hatóságok, a magyar társulat pedig a Hunyadi térről átkerül a színkörbe. Még saját felszerelésükhöz sem ingyen juthatnak hozzá, mindent bérelniük kell. Az esti előadásokat sokszor napközben eltörlik, vagy módosítják a repertoárt. Janovics lelkét és vagyonát lassan felőrli a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság, abbahagyja a filmkészítést, és 1930-ra végül úgy dönt, hogy átadja a színház vezetését is.

A 30-as évekre világszerte hódított a hangosfilm, a némafilmekhez szokott, a gyakorlatból kiesett és anyagi nehézségekkel küszködő Janovicsnak ismét fel kellett vennie a versenyt. Mivel gyorsan megtanult románul, és igyekezett jó kapcsolatot ápolni a helyi kormánnyal, a 30-as évek második felében természetfilmeket gyártott a román állam számára. Ezeket a forgatási napokat titokban és párhuzamosan arra is felhasználta, hogy Erdély rejtett kincseit megörökítse a Magyar Kultuszminisztérium megbízatásából. Észak-Erdély visszacsatolása új reményeket adott Janovicsnak, de a zsidótörvények miatt egyre nagyobb veszélybe került, majd Kolozsvár német megszállása után menekülnie kellett. Kalandos úton sikerült Budapestre szöknie és a háború végéig Pesten megbújnia. A fővárosban, rejtőzködése alatt, elveszik tőle az egyetlen biztos bevételi forrását, a mozit is, de a világháború végével visszatér Kolozsvárra és újraszervezi a Nyári Színkör társulatát. A tervek szerint 1945-ben a Bánk bánnal indult volna újra a színház, ám az előadás napjának délelőttjén Janovics Jenő elhunyt.

Az elmúlt időszakban több kiváló szakember, Balogh Gyöngyi és Zakariás Erzsébet is foglalkozott Janovics Jenő életével, két remek dokumentumfilm készült Zágoni Bálintnak köszönhetően – A Sárga csikó nyomában és Janovics Jenő, a magyar Pathé címmel –, részben a 2019-ig működő Magyar Média Mecenatúra támogatásával. A magyar film sok fontos, nemzeti téma feldolgozásával adós. Reméljük, mihamarabb törleszt tartozásából azzal, hogy az erdélyi Hollywood megteremtőjének, a magyar kultúra egyik jelentős szervezőjének élete megelevenedhet a mozivásznon.

 

/Janovics Jenő, a magyar Pathé magyar dokumentumfilm, 63 perc, 2011 Rendező: Zágoni Bálint/