– Jöjjön, nővérke, nézze, megint itt van!
Csak a szokásos hoppáré, gondolta Ica, az éjszakás ápolónő. Nincs is jobb dolga itt az öregeknek, mint várni a pillangót, aki vacsora után a félhomályból előlebben. Nyugodtan, méltóságteljesen repked a 7-es kórteremben, míg a sötétség el nem nyeli az arcokat.
– Jöjjön vissza, Icuka, nézze, hogy megnőtt tegnap óta!
A napnyugtakor titokzatosan előbukkanó vörös pillangó volt az idősotthon balerinája, szupersztárja, legkedvesebb és legrégibb lakója. Stefanikné, Ica váltótársa szerint egy részeges ápoló néhány éve tényleg szabadon eresztett egy színjátszólepkét a 7-es szobában, egy különösen szép nymphalidát. Azóta a lepke túlélt több telet, számos öreget, az otthon igazgatónőjét, több portást, a részeges ápolót, és csak röpköd szobáról szobára. De a legjobban a 7-es szobát szereti, ahol a legsúlyosabb betegek fekszenek. Napközben a szekrényekben vagy azok mögött rejtőzik, alkonyatkor előlebben. Télen is sokat táncol, de nyaranta elevenebb – mintha fürdőzni akarna a lemenő nap fényében.
– Nem árt ez a szegény lepke senkinek – magyarázta a púpos Stefanikné. – Legalább van egy kis szórakozása a szegény öregeknek.
Csakhogy Ica nem rokonszenvezett semmiféle felfordulással, semmiféle homályos sarkokból előbukkanó titokzatos lepkével. Vacsora után az öregeknek aludni kéne, nem mindenféle nympha-micsodákat hajkurászni. Aki nem bír aludni, az kivonulhat a társalgóba. Egy kis időre, persze. De kilenc után Icának már nincs kedve ráérő nyugdíjasokkal arról tereferélni, hogy az otthon lepkéje a nymphalidák mely csoportjához tartozik.
– Hát nem mindegy, fiúk? Itt az idő, menjünk lefeküdni! A lepke megvár minket.
Az idő, az idő. Este tízig még tisztába kellett tennie két beteget.
Nymphalida, még mit nem! Neki visszeres a lába, a cukra ingadozik, ő nem engedheti meg magának, hogy nem létező lepkéket hajkurásszon egész éjszaka. Ráadásul félt is ettől a nympha-micsodától, ettől a vörös, könnyű lepkétől, ahogy a legöregebbek nevezik. Stefanikné szerint a lepke azoknak jelenik meg, akik elbúcsúznak a többiektől. Akiknek van elég idejük, azok csak a lepke árnyékát figyelhetik.
Hogy lehet egy láthatatlan lény árnyékát látni? És mit jelent, hogy elég idejük? Ica bele sem mert ebbe gondolni. Döngő léptekkel újra végigtrappolt a folyosón.
– Induljunk, induljunk, ideje lefeküdni.
Ő, Ica nem engedhette meg a pihenést magának. Szüksége volt erre a kis pénzre, a nyugdíja mellett e nyomorúságos fizetésre, hisz a legkisebb fia tüdőrákosan költözött haza, és otthagyta a lakástörlesztést a gyerekeinek. Nekem az Isten pénze se lenne elég, magyarázta Stefaniknénak. Mire hazaviszem a fizetést, csak pár forint marad belőle. – Pár forint! Ne mondd! – szörnyülködött Stefanikné. – Ezért nem érek én rá lepkékkel kergetőzni – tette hozzá Ica dühösen.
Stefanikné nem értette. De ő nem magyarázta meg.
Meglehet, könnyebb is volt az idősotthonban basáskodni az öregekkel, mint a fia mellett figyelni az alkonyatkor előtáncoló árnyakat. Az idő, az idő! Talán ez is olyan rejtélyesen szivárog el, mint a pénz vagy a szeretet. Ica reggelente bevásárolt: kenyér, tej, krumpli, tarhonya, egy csoki a fiának (legyen valami kis édes), aztán nagy zsörtölődve nekiállt ebédet főzni. – Hogy aludtál, fiam? Ugye, bevetted este a gyógyszert? Nem bámultad a tévét hajnalig?
A fia ma boldogabbnak, életerősebbnek látszott, mint hetek óta bármikor. Ragyogva mesélte, hogy tegnap nem volt egyedül. A hálószobája függönyéből előbújt egy lepke. Egy könnyű, vörös. Ahogy a hőség kicsit megenyhült, előlebbent, és táncolt a lemenő nap fényében.
