Azt hittem, minden jó lesz. A rosszakat kitakarítják, a vagyont visszaadják, és bocsánatot kérnek. De ki akarná, hogy a dolgok örökre megváltozzanak? Nekem az is elég, ha nagyapám kovácsműhelyét egyetlen napra visszaadják.
Hisz ki kovácsolgat manapság? És ki jár manapság lóval?
És mire mennék én egy régi romhalmazzal? Talán meg sem bírnám emelni a régi szerszámokat.
Nagyanyám szerint a félelemtől nem nőttem elég magasra, és a sok aggódástól lett az egyik lábam is rövidebb. Nagyapát elvitték, a műhelyt elvették, anyám a szülésbe belehalt. Talán a szomorúság miatt nem tanultam ki a számokat? Ki tudja? Csak álmodozni szerettem, lógtam az iskolából annyit, amennyit tudtam. Hagytam, hogy a számok és a betűk elsuhanjanak a fülem mellett.
Ki tudná azt a sok mindent megemészteni? Vagy csak összeadni-kivonni?
Nekem soha nem ment. Tudták ezt a lányok is. Egy húszast nem tudsz kölcsönadni, Laci? Lacinak azok a lányok hívtak, akik akartak tőlem valamit. Na, jó, nem gyereket, hanem valami szívességet. Egy húszast legalább. Vagy hogy segítsek az építkezésen, hozzam el, vigyázzak rá, emeljem meg… És én mindig segítettem. A legnagyobb szerelmeimnek a legnagyobb örömmel, mert azt hittem… De ők nem hittek semmit. Csak nem gondolod komolyan, Lacikám? De nemcsak a lányok hívnak Lacikának, hanem az összes rokonom, a fiatalok és az öregek is. Fogd meg, vidd ki, köszönd meg. Bezzeg öregapád! Ő micsoda ember volt! Milyen kár is volt érte!
Ha nagyapám egy pillanatra visszatérne a halálból, szégyellne engem.
De más is szégyell. Szélnek eresztjük a sok mihasznát, harsogják a tsz-ben. Mindenki vállalkozhat, utazhat, gyárat alapíthat. De akarok-e én gyárat? Vagy bankot? Elutaznék-e New Yorkba? És mit kezdenék ma már a sok Marikával, akik kinevettek hajdan? Ráncosak, dagadtak, csalódottak, a férjük veri őket, a kisunoka elveszi a nyugdíjukat. Csak egyetlen dolgot tudok adni: meghallgatom, hogy milyen keserves nekik. Bezzeg neked könnyű, Lacika, se kutyád, se macskád. Megiszod azt a féllitert-litert, aztán elvagy magadba.
De elvagyok-e? Nem a gyár vagy New York hiányzik, hanem egy kicsi igazság.
Hogy valaki azt súgja a fülembe, lehetett volna másképp. Hogy lehetett volna úgyis, hogy nem rövidít meg minket az aggódás. Hogy nagyapa visszatér – csak egyetlen napra! – végignéz a műhelye előtt sorban álló parádés lovakon, telivér kancákon, fitymálón lebiggyeszti az ajkát, aztán megpillant egy kis csikót. Hát nem jár legalább egy patkó az én unokámnak?

Neki nem lehet egy jó napja?
Ilyenek az álmok: ha egyszer visszatér a nagyapám, a magyarok mind lovon járnak.
Reggel bemondja a tévé: ma van Kiss László jó napja. Kiszáguldok nagyapám kovácsműhelyéből, végigtrappolok a földeken, beköszönök a Marikáknak, akik észre sem vettek, és megkérdem a régi iskolatársaimat, nem jönnének-e segíteni felépíteni az új házamat, mert jön a gyerek, az asszony külön gyerekszobát, teraszt, mifenét akar… micsoda asszony ez, a végén még el akar utazni New Yorkba!
Na, de indulok, hékám, nincs idő, dolgoznom kell.
Nincs sok ismerősöm, mert engem katonának sem vittek el. Egyetlen nap alatt végigporoszkálhatnám az összeset, és csak azért emelkednék fel a levegőbe, hogy lerázzam magamról a sok aggódást, szomorúságot, és a csillagok között egyszer, egyetlenegyszer kimulassam magam.
És csak távolról hallanám a tévéhíradó bemondójának hangját.
Ma este üdvözöljük Kiss László urat!

/Grafika: Kalmár István/