Az anyukám szép, jó, ügyes, okos. Egy bankot igazgat, hogy nekem mindenem meglegyen: tornacipő, síléc, notebook, vacsora és Ili néni.

A vacsorát egy étteremből hozatjuk, Ili néni, a bébiszitter magától jár hozzánk. Kicsit sért a bébiszitter szó, hisz nem vagyok bébi, réges-rég elmúltam kilencéves. Ráadásul Ili néni se igazi bébiszitter: nyugdíjas tanítónő, aki addig marad, míg a vacsora és anyuka megérkezik. Ili nénivel sok titkunk van: én nem tudok igazából olvasni, de ő bemagoltatja velem az olvasmányokat, ráadásul a betűket is folyton összekeverem, de Ili néni addig ügyeskedik, míg a házi feladataim olvashatók lesznek. Másféle szakember kéne neked, szokta mondogatni, de nem mer szólni senkinek.

Ili néni nagyon szeret nálunk lenni. Délutánonként kinyújtózik anyuka kanapéján, és skypol a gyerekeivel. Ez a másik titkunk: anyuka úgy tudja, hogy lecke után társasjátékozunk vagy kimegyünk a jó levegőre, de ha végeztünk, akkor Ilike néni mindig végigdől a kanapén, és csak ennyit mond: foglald el magad, Marcika!

Mit mondhatnék?

Lehet, hogy én is meghalok egyszer, Ili néni? És mi lenne, ha nyolc nap lenne egy héten? Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, holnap? Akkor soha nem kéne meghalni.

De Ili néni nem is hallja.

Kicsit ténfergek a teraszon, aztán bemegyek játszani a hálószobába. Anyukámnak legalább ötven tűsarkú cipője van. Hímzett, pántos, drágaköves, kagylós, szívecskés, sárga, fekete, piros, ezüst, arany és egy hófehér, aminek a pántjában fehér tollacskák fityegnek – anyukám persze soha egyiket se veszi fel, hanem mindig kényelmes, kitaposott cipőben megy a bankba. De akárhova utazunk, anyuka betéved a legszebb cipőboltba, felpróbál legalább harminc tűsarkút, illeg-billeg, ragyog, mosolyog, és a végén persze megvesz valamit. Talán mert az van a cipősdobozok tetején cirádás ákombákomokkal: BOLDOGSÁG vagy SZERELEM – titkos szavak, amiket a nem betűtévesztő gyerekek sem olvashatnak el.

Óvatosan kiveszem a dobozokból a drága pillangókat, a hímzett, pántos, drágaköves, kagylós, szívecskés, tollacskás cipőcsodákat, és várom a cipőbolt-érzést, a boldogságot, hogy anyuka repked körülöttem, nevetve imbolyog, és a végén már úgy siklik ide-oda, mint a tündér a mesekönyvekben. Vagy mint egy hattyú, aki eljött a herceghez, hogy minden bánatától megszabadítsa.

Hattyú-hattyú-hattyú, mondogatom magamban. Látok egy borítékot a tükör mögé tűzve. Nem is kell tudnom olvasni, hogy tudjam, mi áll a címzésben.

Dr. Takács Evelin. PHD-SCRBR-MS. Vezérigazgató-helyettes. Tag, kurátor. A szülői munkaközösség elnöke. Vagy valami efféle.

Anyuka mindig elfoglalt. Arra sincs ideje, hogy a teraszon naplementét nézzen velem.

Nem is mondtad, Marci, mit kérsz a születésnapodra.

Sötét karikák a szeme alatt. Anyuka-aki-a-kisfiáért-mindent-megtesz.

Na, de mit kérjek? Akármit kérhetsz, mondja anyuka.

De most is annyira tele a feje a bankkal, hogy azon se csodálkozna, ha egy igazi barátot kérnék tőle. Vagy azt, hogy én ne legyek többé én, hogy legyen nyolcadik nap, a holnap, hogy örökké tartson a nyári szünet. És ezentúl ne legyen Ili néni. Igazából azt szeretném, ha a születésnapomon anyukám felvenné valamelyik billegős cipőjét, mondjuk, a tollas-pántosat, egész délután csak ragyogna körülöttem, és a végén, mikor eleget forgott-pörgött-mosolygott, kisuhanna velem a teraszajtón át a felhőkkel koszorúzott, lassan alkonyodó hegyek közé.

Ha elhattyúznánk innen ketten. Messze. Mindörökre.

De ezt nem is merem említeni anyukának.

Rögtön odarohanna a gardróbhoz, megszámolná a cipőket, sóhajtozna, sopánkodna, letolná szegény Ili nénit, utána telefonálna valamilyen szakembernek. Mégis, hogy képzeled ezt, Marci? Mi lesz így veled?

Egy PlayStation 4-es jó lesz, mondom anyukának.

/Grafika: Kalmár István/