Tizennégy éves koromban megszakadt a bensőmben valami. A fürdőszobában kucorogva irtózatos sok vért vesztettem. Ahogy megpróbáltam felállni, a vér újra sugárban dőlt belőlem.

– Ne zajongj annyit! Ó, hogy fulladnál végre meg! – kiáltott rám a nagyapám.

Hatan laktunk negyven négyzetméteren. Nálunk még meghalni sem lehetett.

– Micsoda disznóól! – sóhajtozott reggel a nagyanyám. – A végén még megéred a pénzed!

Nem tudok felkelni. A takaró alá bújok szégyenemben.

Nálunk mindenki megéri a pénzét. Mert túl sokat szuszog, mert túl sokat rinyál. Anyám még ennél is szörnyűbb dolgokat szeret mondogatni. Mit mereszted úgy…? Mit vakarod…? Mit járatod…?

– Biztos csak összezabáltál valamit, azért lettél rosszul!

A rosszullét után többé nem jött vissza a vérzésem.

Vagy csak elszégyelltem magam? Rá se ránts, egy gonddal kevesebb, mondja a nagyanyám. De a testemben mintha tönkrement volna valami: akármennyit eszem, nem tudok kigömbölyödni. Csak nyúlok, nyúlok, egyre magasabbra. Talán ki akarom nőni a lakást?

A gangon gólya bácsinak csúfolnak a gyerekek.

Egy anonim honlapon megkérdezem, mi lesz azzal a lánnyal, akinek kiesett a méhe… Ilyen nincs, felelt az orvos.

Nem esik ki attól senkinek a méhe, ha sokat szidják otthon. Ez csak valami hormonzavar lehet.

A magas, sovány lányok arra születtek, hogy felnézzenek rájuk. Amíg otthon laktam, igyekeztem tartani magam, behunyni a szemem, becsukni a fülem, befogni… mindig csak befogni. Ma már nem lakom otthon. De ha behunyom a szemem, máig anyám hangját hallom, fogd be a lepcsest!

No, de hol van az én lepcsém? Fent vagy lent? Miféle seb az, ahonnan örökké ömlik valami borzalom?

Én inkább nem akarom. Gyereket szeretnék, de bonyodalmak nélkül.

– Nahát, nahát. Húsz évig nem is hiányzott? – kérdezi az orvos hamiskásan.

Nekem most sem a menstruációm hiányzik, hanem egy gyerek, mondanám. De hát nem magyarázkodom: az orvos és a pöttöm asszisztensnő fölé magasodva topogok.

Rémes. Gólya bácsi a nőgyógyásznál.

– Akkor legyen szíves, vetkőzzön le!

Ó, hogy az a…! Levetkőzni? Még mit nem!

Sértődött arcot vágok, és kitántorgok a rendelőből.

De nagyon messze van a kocsim. Ahogy elsétálok a Duna-parton a játszótér mellett, a gyerekek hangjától bizseregni kezd a hasam és a mellem. Nem szeretem a gyerekeket, ha nem az enyémek. Elvágtatnék előttük, de nem engedelmeskednek a lábaim, megállok, és a trécselő anyukákat figyelem. Milyen molettek, milyen kicsik, milyen kis lepcsesek.

Én pedig úgy nézek ki köztük, mint egy földönkívüli. Fekete nadrágkosztüm, drága mobil, napszemüveg. Mint valami szörnyeteg.

No, de nézd, megfeledkeztek erről a babakocsiban síró kisbabáról!

Képzeletben kiemelem a kisbabát, és már ott a tenyeremben a puha fejecskéje. Mért ne lehetne egy hórihorgas nőnek ilyen védtelen gyereke? A hasam remeg, végigfut a hátamon az izzadtság. Épp egy sétahajót bámulnak a Dunán az anyukák.

No, nézd, annyira kicsi ez a baba, mintha egy zsebkendőt vagy egy könnycseppet tartanék a kezemben! Már csak az autómig kéne elrohanni. De hogy tartom majd a gyereket a térdemen, miközben vezetek? Vegyem a fogam közé? Fektessem az ülésre?

Szent ég, mit csinálok? Saját magamat látom, ahogy kitárt szárnyakkal, csőrömben a babával a város fölött lebegek.

A következő percben egy hisztérikusan vonagló nő kapaszkodik a vállamba.

Azonnal a visítozó szörny markába nyomom a gyereket. – Mégis mit képzel? Milyen anya az ilyen? Vigye orvoshoz, mert majd megfulladt a kocsiban a gyereke.

A nő sírva-vinnyogva ölelgeti a babáját. Még pár perc, aztán magához tér, és dühösen ordítozni fog.

De én addigra méltóságteljes léptekkel átvágok a bokrok között, és eltűnök az emberek tömegében.