A Déli pályaudvaron még megvolt a tárcája. Ellenőrizte, mielőtt leszállt a vonatról: igazolványok, pénz, kórházi beutaló – minden rendben. De ahogy átfurakodott az aluljárón, egyszer csak kinyílt a válltáskája. Az a mocskos tolvaj még egy csomag papírzsebkendőtől is megszabadította. Most mit csináljon? Fusson az újságoshoz? Keressen egy rendőrt? Körülötte forrt-bugyborékolt a tömeg, Laci hirtelen nem is értette, milyen nyelven beszélnek.

Mindenesetre elgyalogolt a Kékgolyóba, a rákosokhoz. Neki ott van dolga. De csak a kapuban jött rá, hiába van a nagytáskában két pizsama, öt trikó, öt alsógatya, ki hiszi el neki, hogy műtétre jött Százhalombattáról. Kicsit még téblábolt a hőségben, és azon töprengett, mit tegyen. Állítson meg az utcán egy ismeretlent, és kérje kölcsön a telefonját? De mi van, ha az lehordja piszkos csavargónak? Ha rendőrért kiált? Hogy igazolja magát?

Mióta a húszéves fiuk ágyhoz kötött beteg lett, ő és Gizi senkihez sem fordultak segítségért. Nem panaszkodtak soha. „Megvagyunk, köszönjük.” És ő most vén fejjel vad-idegenektől kuncsorogjon? Százhalombatta nincs elviselhetetlenül messze. Ha nem lenne olyan beteg, estére hazaérhetne. No, de mit mondjon Gizinek, a feleségének? Nézd, anyukám, elvesztettem 17 000 forintot, de a daganatom még megvan. Itt ez a szörnyű kinövés a nyakamon.

Laci inkább nem képzelte el. Téblábolt egy kicsit, aztán nagyokat sóhajtva felszállt egy villamosra. Hiszen ha nincs meg a beutalója, az azt jelenti, hogy haladékot kapott… A villamosban olyan kellemesen hűvös volt, hogy el is bóbiskolt. Majd azt meséli otthon, hogy elrabolták. Gizi nem az a panaszkodós fajta, aki rögtön telikürtöli az eltűnésével a világot.

Talán megint elaludt egy pillanatra, mert most a villamos olyan házak között robogott, amiket – meglehet, álmában – már látott egyszer. Micsoda jó jel! Lekászálódott a járműről, és a homlokát törölgetve bolyongani kezdett. Nem fájt semmije, csak valahogy a lábát nem érezte. Mintha a hőség hullámain lépkedne. Hát persze! A Keménykalap és krumpliorr! Azt forgatták ezen a környéken! Mióta a fiuk magatehetetlen beteg lett, ők hárman már csak mesefilmeket néztek. A Keménykalapot legalább negyvenszer látták. Hiszen ráértek. A baleset után nem mentek sehová.

Gizi karakán asszony. Nem engedi, hogy idegenek sajnálkozzanak rajtuk.

Bóklászás közben eljutott egy furcsa kilátóhoz. Leült egy padra, és elővette a nagytáskából a zserbót. Nyolc kis szelet. Elég annak, aki beosztja, mondta Gizi. Laci semmiféle éhséget nem érzett, nem kívánkozott sehova, de elmorzsolt két kis szeletet a verebeknek. Nektek hány életetek van? – kérdezte tőlük. Kutyasétáltatók jöttek, aztán egy gyerekcsoport. Laci megint elszunnyadt, és azt álmodta, hogy rengeteg veréb gyűlik köré, ő pedig keménykalapban eteti őket.

Hát ennyi volt az egész élet?

Észre sem vette, hogy besötétedett. Most szépen átöltözhetne a pizsamájába, sőt, akár fogat is moshatna, ha találna valahol vizet. Márpedig valahol kéne találnia, hisz reggel óta nem ivott egy kortyot sem. De nem volt szomjas, vagy… vagy talán már nem is zavarok sok vizet? – tűnődött rémülten.

Megpróbált felállni, de a lába nem engedelmeskedett.

Vajon mit isznak errefelé ezek a szegény verebek? És azok a kókadt madarak, akik a kórház előtt sorakoznak? Hova vonulnak el, mielőtt meghalnak?

Hajnalban, amikor az árnyékok eloldódtak a földtől, nagy nehezen föltápászkodott, és keresett a kilátó mögött egy rejtekhelyet. Semmilyen fájdalmat nem érzett, de úgy dülöngélt, mintha a verebek megbabonázták volna, vagy részeg lenne.

De hogy részegedhet meg, aki nem ivott egy kortyot sem? Nemhogy leülni, még letérdelni sem tudott a földre. Hörögve megkapaszkodott egy akácfa göcsörtös törzsébe.

Verebek zsibongtak a feje fölött.

A lába előtt hullámzott az ébredő Budapest.

/Grafika: Kalmár István/