Kilencéves koromban megmondták, hogy meg fogok halni. A bordáim rosszul fejlődnek, hamarosan elszorítják a szívemet, és nem képes rajtam senki segíteni, csak a Jóisten. A Jóisten pedig eggyel több angyalkát szeretne. Nem ért a bejelentés váratlanul. Nagyanyám évek óta nem tudott könnyek nélkül rám pillantani.

De én nem haltam meg olyan könnyen. A tizedik év után valamennyire megálltam a növésben, a nagymama pedig megállás nélkül hívogatta az amerikai rokonságot. Milyen szép lenne, ha kapnék még egy esélyt! Ha megműtenének Amerikában! A szombathelyi főorvos felvette a New York-i sebészekkel a kapcsolatot. Már csak az engedélyeket kellett intézni.

A repülőjegyet kifizetni. És rábeszélni a New York-i rokont, Nelli nénit, hogy a kórházi számlákat rendezze. A Jóisten úgyis mindent kiegyenlít.

Nagymama is jött velem, nehogy egyedül érezzem magam. Ám Nelli néniék az ő tartózkodását nem fizették, úgyhogy összetolt székeken aludt a szobámban. Mindennap fánkot, sós perecet evett, amivel nem veszített sokat, mert a kórházban nem volt íze az ételeknek. És egész nap gügyögött, sóhajtozott, imádkozott, mi-atyánk-aki-a-mennyekben-vagy – ha valaki angolul szólt hozzá, elsírta magát. Itt senki sem hitte volna, hogy Szombathelyen ő vezette a Zeneiskolát.

Aztán eljött a műtét napja. Mi-atyánk-aki-a-meny-nyekben-vagy. Míg betolnak a műtőbe, azon töprengek, akarom-e én ezt az egészet. Szeretnék-e új bordákat? Új szívet? Nem akkor voltam a legboldogabb, amikor a nagyanyámmal röpködtem a tenger felett?
A műtét napján Nelli néni is bejött a kórházba, és ahogy felébredtem, odasúgta, most aztán meg kell becsülnöd magad, Zolika. Mmrbrm, dadogtam.

Becsülni magam, de hogyan...? Talán előttem a nagymamát kellett volna megműteni: az arca puffadt, nehezen lélegzik, alig tud mozogni. Jó fiú légy, súgja még egyszer Nelli néni, és úgy csóválgatja a fejét, mint aki nem hisz benne, hogy megérdemlem a sok költséget.
Mama hazarepült, engem meg rehabilitációra átvittek egy olcsóbb kórházba.
Karácsonykor azon tűnődtem, hogy lehet, hogy se nagyanyámnak, se a nővéreimnek nem jutok az eszébe. Hallgattam a folyosóról beszűrődő karácsonyi dalokat, és annyira gyűlöltem mindenkit, mintha az orvosok farkasszívet operáltak volna a mellkasomba. Karácsony másnapján aztán Nelli néni bejött egy óriási plüssmacival. Csak jól viseld magad, Zolika, mondta hatalmas mosollyal.

Aztán végre a repülőgép átszakította a felhőket, és ünnepi ragyogásban szálltunk a tenger fölött. Mióta nem láttam napfényt? Álmodom, vagy ez tényleg megtörténik velem? Mögöttem arról sugdolóztak, hogy Magyarországon csodálatos, új idők kezdődnek, talán az orosz csapatok is kimennek, lesz miben reménykedni.

Én is reménykedni szerettem volna… szállni-szállni, örökké repülni. De ahogy a lebukó nap eltűnt, megéreztem, hogy a mama halott – én pedig már semmi másra nem vágytam, csak átsuhanni hozzá. Repülni-repülni, amíg meg nem látjuk egymást. A Jóisten mindent kiegyenlít. De az emberek? Ha igazán jó szívem lenne, megosztoztam volna vele.
Hamarosan megérkeztünk Ferihegyre.

Nahát, Zolikám, hogy utaztál?

Anyuka fáradt, apuka fáradt… Apukának szilveszterszaga van, mintha pezsgőt ivott volna. Anyuka elmeséli, hogy most kisebb lakásban lakunk, és Nelli néni megsértődött, amiért a plüss akármicsodáját otthagytam. Még pár hétig pihenhetsz, aztán kezdődik az iskola. Ugye, megbecsülöd magad, Zolika?

Mmrbrm, suttogom. Legszívesebben elárulnám, nekem farkasszívem van.

Nem merem megkérdezni, mi van a mamával.

Milyen kicsi, milyen poros itt minden!

A nővéreim nem túl boldogok, amiért betolakszom a szobájukba. Hisz minek ugrálok? Minek akaratoskodom? Hát nem én vagyok az a fiú, akire túl sokat költöttek – és ki tudja, megérte-e?

Aztán a lámpaoltás után elmesélik, hogy apunak nincs munkája, túl sokat iszik, anyu pedig nem bírja a gyűrődést, egész nap kiabál.

– És nem is vagy kíváncsi, mi lett a mamával?
– De, hogy…? Mmrbrm – dadogom.

Nekem farkasszívem van. Fejemre húzom a takarót, és a fal felé fordulok.