A csecsemők óvatosan jelzik, hogy jól érzik magukat. Egy könnyű simítás hajnalban a méhfalon – a későbbi nagy rúgások előjele. De rengeteg tennivalója közben Edit nem ért rá efféléket megfigyelni. Lencsit mindennap szinkronúszásra kellett kísérni, Szonyát kóruspróbára, Nikit, a legkisebbet logopédushoz. Mikor végre ledőlhetne, akkor a társasház közös képviselőjét kell elszámoltatni. A férjére nem számíthat. A férfiak nyámnyilák, azt sem bánják, ha kilopják a szemüket.
És ez a terhesség sem olyan, amilyennek lennie kéne. De három szülés után az ember nem problémázik feleslegesen. Az csak jó, hogy ez az új baba nyugisabb, mint a másik három volt. Kinek hiányoznak az éjszakai rugdosások?
Az első nagy rosszullét a hetedik hónapban, a bútoráruházban tört rá. Összevérzett egy kanapét – micsoda brutális, szörnyű megaláztatás! És mintha aznap minden összeesküdött volna ellene: Lencsi feleselt, Szonya leöntötte a kabátját, Niki óvó nénije pedig azt bizonygatta, hogy gyógypedagógushoz kéne járni a legkisebb lányának. – Hogy micsoda! – ordított Edit. Ekkor érezte a második, iszonyatos rúgást a hasában.
A világ elsötétült, ő pedig zuhant fejjel lefelé.
Aztán mintha szakértő kezek kihúznák a testéből a gerincét, és a száján át kiemelnék a máját, a szívét, a tüdejét. Már csak a kis varangy maradt a méhében, aki olyan eszeveszetten rugdosódik, hogy a köldökén át előpattan, és – ó, irgalom! – körbe-körbe ugrál az óvoda udvarán.
Edit negyvennyolc óra múlva felébredt, ám a fájdalmai miatt visszaaltatták. Hány nap telt el? Hány hónap? Mikor újra felébredt, Ákos a kezét simogatta. – Megvagyunk, hála Istennek – mondta mosolyogva. – Talán Fannika is lassan összeszedi magát.
De milyen Fannika? Az ápolónőkbe kapaszkodva Edit áttámolygott a koraszülöttosztályra. – Gyönyörű, ugye? – lelkendezett az egyik nővér, és rámutatott egy haldokló békára, egy sovány, zöld csecsemőre.
Edit nem is tudta, hogy érjen hozzá a gyerekéhez.
A gyerekéhez? Úgy érezte magát, mint a mesebeli királyasszony, akinek gonosz riválisa egy kutyakölyköt vagy békát nyom a szülés után a kezébe. – Drága kicsikém! – suttogta Edit, és a mutatóujjával megsimította a vinnyogó gyereket.
A kis Fannival otthon sem volt könnyebb. A nővérei napközben békucinak hívták, de éjszaka, amikor a kislány a sírásával felverte a házat, zombinak, szörnyetegnek. Mert Fannikának mintha a levegő is fájt volna.
Ordított, ha az anyja a karjába vette. Ordított, ha letette. Allergiás volt mindenre: a vízre, a tápszerre, a huzatra, a fényre, az emberi beszédre. Olykor szörnyű kiütések jelentek meg rajta, máskor furcsán megduzzadt a pocakja. Mintha próbálgatná, hogy a legkönnyebb meghalni.
Vagy jeleket váltana valakivel, akit nem látnak a szülei.
Edit nem ért rá ezen sopánkodni. Hisz a fürdőszoba nem készült el időben, és még a tolvaj közös képviselőt sem számoltatták el. Ráadásul Lencsit, a törekvő, megbízható Lencsit kirakták a szinkronúszócsapatból. És Niki! A gyógypedagógus panaszkodott rá, hogy túlságosan szétszórt. – Ugyan! Hisz csak egy művészlélek – tiltakozott Edit.
A gyógypedagógus a fejét csóválta. – Alig hiszem, hogy akár a következő évben normális iskolába mehetne.
Mennyi-mennyi tragédia! Igazi megkönnyebbülés volt hát, mikor Fannikát visszavitték a kórházba.
A kislány egyre zöldebb és soványabb lett, de valamiképp békésebb, ahogy elkerült Edit közeléből. – A bal szívkamrája nem megfelelő – magyarázta a főorvos. – De higgye el, anyuka, mi mindent megteszünk.
– Mindent – suttogta Edit.
Ákos, Lencsi, Szonya, Niki. Ákos évfolyamtársai. Edit barátnői. A nagyszülők. A szomszédok a társasházból. No, nézd! A temetésre eljött az a szélhámos közös képviselő is.
Rettenetes. Szörnyű, felfoghatatlan, iszonyatos.
Edit zokogva bólogatott. És a kis Niki még akkor is a kezét szorongatta, mikor a rokonok, barátok elindultak az autójukhoz.
– Ugye, nem én leszek a következő, anyu?
/Grafika: Kalmár István/
