Rajta ül a Haragosi, din don diridongó!, üvöltöm az udvaron. Kinéz anyuka, és mosolyogva megkér, hogy szavaljak egy másik verset.
Anyuka nem mindig mosolyog. Ha találkozunk másokkal az utcán, az arca merev lesz, és rögtön a testvéreimről kezd mesélni. Karcsi matektanár Amerikában, Ildinek három gyereke van, és mind a három szépen fejlődik. Okosak, ügyesek. Dorodingó!, rikoltom. Én, Lacika majdnem másfélszer nagyobb vagyok, mint anyuka, de nem fejlődöm sehova.
Anyuka rám néz, az arca eltorzul. Elköszönünk, és megyünk tovább. Bolt, posta, gyógyszertár.
Én nem szeretek valahova menni. Én nem szeretek postázni, boltozni, ismerke ni. Csak a veteményeskertben érzem jól magam. Ásogatok, turkálgatok, gyökereket, szárakat húzogatok, és közben szavakat hajlítgatok: dorodingó, asztala-hasztala-dinn. Néhány gombot, kupakot is elások – micsoda öröm lesz ezekre tavasszal rátalálni!
A kupakok nem beszélnek. A szomszéd kislány, Kittike igen. Mondtam neki, hogy őt is szívesen elásom, külön a cipőjét, a fejét, a kezét, a szoknyácskáját, így nem kell majd iskolába menni. Kittike berohant a tornácukra, az apukája berohant a konyhánkba, és valami szörnyetegről beszélt anyukámmal.
Anyukám napokig sírt. Őt nem kell elásnom sehova, ő az én veteményeskertem foglya. A testvéreim miattam nem jönnek látogatóba. Asztala-hasztala! Ez vajon akkora baj? Imádom anyukát, legszívesebben a házunk kulcsát is elásnám, hogy ne tudjon elmenni.
Üszkös a fa dereka! Üszkös a fadereka!, kiabálom. Anyuka kinéz, rám mosolyog, aztán visszamegy telefonálni. De mi az az üszk? Az ablakon át látom, hogy anyuka telefonon társalog. Kivel beszél? Ildi gyerekeivel, az okosokkal? Vagy az orvossal? Én óriási vakond vagyok, kincseket és rejtélyes szavakat ások el a kertben. Üszköket. De nézd! Anyuka telefonálás után megtántorodik, lerogy az ágyra.
Este akárhogy rángatom, nem mozdul többet. Dorodingó, rikoltom a fülébe, de meg se rezzen.
Alszik talán? Reggel kimegyek az udvarra, hogy a kerítésen át elbeszélgessek Kittikével. Kicsit mesélek Pöttöm Pannáról, aki egy vakond alagútjában élte túl a telet. Csak jöjjön át hozzám, nem lesz semmi baja, ígérem. Kitti felkiált, és berohan az apjához. De senki sem mozdul. Talán az ő apja is telefonált, a szívéhez kapott, és nem tud mozogni? Dumba-dumba-dumbara! Kitti és én. Én és Kitti. Mivel nincs senki, aki vacsorát adjon, a vetemények között alszom el.
Másnap megáll egy ezüstszürke kocsi a házunk előtt. Ildi tápászkodik ki belőle, két megtermett férfi kíséri. Ildinek is van egy veteményeskertje, az óriási hasa – látom, benne van egy újabb „okos”. A két férfi kinn marad, Ildi belép a házba. Kicsit rosszulesik, hogy rám sem pillant. De Ildi ellenség.
Anyuka szerint nehezményezi, hogy engem nem vittek el innen.
Nehezményezi vagy veteményezi? És hova vittek volna? Ez itt az én házam. Ildi most sikoltozva kirohan, aztán összeszedi magát, és újra belép anya szobájába. Visszajön, és anélkül, hogy rám pillantana, megkérdezi, hova lettek anyu ékszerei.
Olyan undok, hogy nem is árulom el, hogy anyu jegygyűrűjét, nyakláncát elástam a kertben. Mi köze hozzá? Dumba-dumba-dumbara, kiáltom a fülébe. Ildi megrezzen, a férfiak lefognak.
Iszonyú jövés-menés kezdődik. Harap utca három. Nem adnak enni, és nem kérdezik meg, milyen verseket tudok. Azt sem mondják meg, mi történt anyukával.
Legszívesebben elbújnék egy földmélyi járatban. Én félek tőlük, ők meg tőlem félnek.
– Lacika, indulunk! – szól rám egy fehér köpenyes óriás.
De hol van Kitti? Hol van anyuka? És mi lesz a kincsekkel?
Dorodingó, súgom az óriásnak.
Az hidegen mosolyog.
Fogalmam sincs, engem hova temetnek.
