Csokikacsa, csokinyuszi, csokibárány, csokikutya. Egyik finomabb, mint a másik. Az ember bebújik a pléd alá, lehunyja a szemét, és átadja magát az élvezetnek. A legjobb a nyakukba beleharapni, bekapni a fejüket, aztán szép lassan elnyalogatni az egész testüket. Amíg szegénykékből egy morzsa sem marad.

A csokifüggőség nem annyira borzasztó, ha az ember nem hajlamos a hízásra. Az édességtől nem leszel agresszív, nem leszel büdös, nem megy tönkre a májad. Csokira vágyva nem rabolsz bankot, nem szervezel bűnbandákat… csak egyes-egyedül elnyúlsz az ágyon, és befalsz néhány csokiállatot. Erika semmilyen ízűnek tartotta a csokibonbonokat, a pralinékat, de még a csokitojásokat is. Mert nincs katarzis, nincs igazi harapásélmény, gondolta bűntudatosan.

Erika szabályos hangváltozásokkal, palatális zöngétlen frikatívákkal foglalkozott, és mint habilitált docens, vezetett egy komplett egyetemi kutatócsoportot, emellett támogatta a szüleit, fizette a lakásrészleteit, elkötelezett volt egy csomó társadalmi ügy iránt – szüksége volt hát valami stimulációra.

Egy nyuszi, két nyuszi, három nyuszi. Mindennap.

Ha egy konferencián ellentmondtak neki, méltányolni látszott a másik érveit – aztán kiszaladt a női vécébe, magára zárta az ajtót… és hamm! De mért nem gyártanak az édességgyárak csokitigriseket, csoki orrszarvúkat, csokioroszlánokat? Amit egy fonetikatörténész szép csendben, zárt ajtók mögött vagy paplan alatt szétmarcangolhat? A gumicukorgyártók már felfedezték az ember vadászösztönét: ha van pénzed, rágcsálhatsz dínókat, békákat, pici gumicsontokat… Csak az a kár, hogy Erika a csokoládén kívül semmi mást nem tudott megemészteni.

Hogy lehet ez? – kérdezte a pszichiáter. Lenyeltem néhány zöngétlen frikatívát, és megakadt a torkomon, szellemeskedett Erika. A pszichiáter, türelmes, ötvenes, szemüveges nő udvariasságból elmosolyodott. Nagymama, nagypapa, szülők, barátok, barátnők, rossz álmok, bántalmazások…? Semmi. Hibátlan élet. Konferenciák, kitüntetések. Néha egy-egy baráti eszmecsere vagy hangverseny. És a csoki. Hát nem lenne jó legalább macskát tartani? Erika megborzongott: macskaszőr, macskakaka, fúj. És hogy egy kis szőrös ott ugráljon a számítógépe körül!? Na, ne! De a helyzetet nem lehetett elviccelni, már a családi ebédeken sem tudott egy falatot magába erőltetni. Egyetlen harapás gyümölcstől is öklendezni kezdett.

Erika tagja volt az egyetem etikai bizottságának. Gyakran elszörnyedt, mi mindenre képesek az emberek. Leköpni, megerőszakolni, feljelentgetni! Ellopni a másik kutatási eredményeit, feketekávét, vörösbort önteni a laptopjára, azt híresztelni, hogy az illető pedofil, vagy meg sem érdemelte a diplomáját... Ó, jaj! Ezekhez képest a csokifüggőség ártalmatlan hóbort.

Hát nem igazságtalan, hogy ő kerül kórházba a többiek helyett?

Akkorra Erika hónapok óta táplálékkiegészítőkön élt, és már egy péküzlet előtt sem tudott émelygés nélkül végigmenni. Közben egyre gyengébb lett, a hasa felpuffadt, nem volt képes a konferenciákat végigülni. Nemcsak a szédülés kínozta, hanem a vágy egyetlen harapás csoki után. Ó, az a diadalmas roppanás!

Mikor összeesett az egyetem folyosóján, a kollégák mentőt hívtak hozzá.

A kórházban vizsgálták a beleit, a gyomrát, a keringését, aztán átvitték a pszichiátriára. Erika magánkívül volt: mit szól majd a tanszék, a doktoriskola, a kutatócsoport? Mit szól majd az etikai bizottság? És hogy marad életben, ha egy harapás csokihoz sem jut hozzá? Ez természetesen nem zárt osztály, magyarázta a főorvos. Ó, dehogy, az ilyesmi már a múlté! Nem zárt osztály, csak nem szabad kilépni a folyosóról.

Erika tehetetlenségében éjjel-nappal csak álmodott. Otthon van, teljes nyugalomban, és a gyapjútakaró alatt csokiállatokat marcangol. Csokikacsa, csokinyuszi, csokibárány, csokikutya. Aztán egy csokioroszlán, majd egy csokimalac. Ennek nehéz a nyakát átharapni, mert tele van a torka a legkülönösebb, legelfojtottabb hangokkal.

De neve is van. Erika.